A hétvégén ez a kis kiírás került az ajtónkra. Remélem, elég egyértelmű. Fenének van ideje és kedve azt a rengeted szemetet a szelektívbe hordani. Éljen a környezetvédelem és a lustaság.
Eddig jók a tapasztalatok, az eredményről folyamatosan beszámolok.
“Ha 3c>0 és 11c és 12c kitöltött, akkor 11b=12b! (Hibakód=<1376/>) 1.oldal” – kapom most a hibaüzenetet az elektronikus tb-bevallásnál.
Egyébként a bevallási program remekbe sikerült valami. Közel egy évtizedes online szerkesztői gyakorlat után nem értem a logikáját, és hadd legyen nagy arcom: azt hiszem, nem bennem van a hiba.
Valami elképesztően furcsa rendszer, sajátos keveréke a túlbonyolítottságnak, a primitivitásnak és a felhasználó-ellenességnek: Java-alkalmazások a szerveroldalon, plusz saját gépen futó programok, ilyesmi. Elképzelem, ahogy bírkózik vele a kőfaragó és balettáncos. Nem azt mondom, hogy nem lehet vele bevallani, csak könyörgöm: miért így?
Három-négy hét kihagyás után egykedvűen húzom vasárnap reggel a futócipőmet. Tudom, le fogom futni az a nyavalyás 10-12 kilométert, meg azt is, hogy a nem lesz nagy élvezet. Mindig ez van, ha az ember hanyagolja. A test benyújtja a számlát, de semmi gond, ez így van jó, vele jár. Szinte megnyugtató. A köd már kevésbé. A városból kivezető úton is látszik, hogy sűrű, de igazi valója a fák és mezők között derül ki. De azért futok bele érzelmek nélkül a ködbe, céltalannak tűnik az egész, de az ember megrántja a vállát, és nem gondolkodik. Dupla autólámpák bontakoznak ki a homályból, valahol a tejben vonat kattog. Mozgásban maradni, az a lényeg. És nem is marad el a jutalom, mikor visszafelé ismét beérek a városba, hirtelen kitisztul az ég. Süt a nap. „Amíg az ember látja a napot, nagy baj nem lehet” – idézem magam.
Kiváló kommunikációs, politikai és erkölcsi érzékkel indította útjára a szocialista párt nemrég a Beindultunk című sikerkampányt, ami arról igyekezett meggyőzni a lakosságot, hogy most aztán tényleg. Az egyszerre irritáló és muris agymosási kezdeményezést nagy ügyesen sikerült a pénzügyi válság felbukkanására időzíteni.
Ez a nüánsznyi hitelességi és hatékonysági probléma feltűnhetett az illetékeseknek is, így aztán a nagy beindulást most az „útvonal újratervezése” követi. Datura nagyon jó ráérzett, hogy mi lesz a kommunikációs főcsapás: fogd rá a válságra! Idézet a kongresszusról szóló szombati mszp.hu beszámolóból: „Gyurcsány Ferenc pártelnök-miniszterelnök gyakorlatilag in medias res, a gazdasági világválság, a pénzügyi nehézségek okozta helyzetről beszélt. Kiemelte, hogy nincs ok pánikra, előre kell tekinteni, s meghatározni azt az utat, amelyet a vihar elültével járnunk kell. A miniszterelnök felvetette, hogy a kapitalista, piacgazdasági viszonyok előtérbe helyezték a pénzközpontú szemléletet, ám mindez megingott. Fontosnak tartotta azonban, hogy Magyarország jól felkészült, a védekezési stratégiája kiváló, nem sodort el minket is az ár. Javaslatot tett továbbá, hogy ilyen helyzetben országos összefogást teremtsünk, amelyhez a kongresszustól is támogatást kért.”
És a beindulás? Azzal meg az van, hogy a párt teljesen eltüntette a honlapjáról a kampányt, és elkezdte lekaparni a falakról az óriásplakátokat. Ezt szombaton dél körül fotóztam a Borostyánkő melletti tömbnél:
Ha nem is teljes erőbedobással, de azért alapjáraton próbálom követni, mi történik a magyar és a világirodalomban.
Ez az alapjárat sokszor utógyújtást is jelent, ami például abban nyilvánul meg, hogy a Nobel-díjasokat nem előleg, hanem utólag olvasom. Szépen megvárom az eredményt, aztán beszerzek egy kötetet, hogy rendszerint azt állapítsam meg, hogy lehetett neki Nobel-díjat adni, de mellette még legalább ezer írónak.
Itt van például az idei díjazott: Jean-Marie Gustave Le Clézio, akiről – nektek bevallom, de nem muszáj nagydobra verni – fogalmam sincs, hogy kicsoda.
De majd jól elolvasok valamit tőle, mint tettem azt mondjuk Pamuk estében is – akitől időközben egy újabb kötet lett betárazva az ágyam mellett.
Mindeközben az jutott eszembe, hogy korábban, amikor még nem rabolt el az időmből az internet napi 24-26 órai mennyiséget, lelkes olvasója voltam a Nagyvilág irodalmi folyóiratnak. Megnéztem, működik-e a még, és legnagyobb meglepetésemre a válasz pozitíz. Nehogy rákapjak újra.
Olvasom a mai hazai és külföldi gazdasági beszámolókat, és nagyjából az a kép rajzolódik ki, hogy nem lesz egy fáklyásmenet, ami most jön.
És azt fogják mondani, amit 20 éve egyfolytában: kedves birkák nép, még egy kicsit meg kell húzni a nadrágszíjat, aztán meg jó lesz. Pedig nem. Sem az idén, sem jövőre, sem azután. Nem olyan bonyolult ez, egyszerű matematika.
Magyarország – bármilyen hihetetlen – az elmúlt években cseszte el. De nagyon. Az elmúlt fél évszázad alatt talán a legjobban. Amíg nálunk a gazdasági növekedés helyett politikai cirkusz folyt, addig a környező államok zöme jól felpörgette a gazdaságát, és amennyire lehet kihasználta az EU gazdasági konjuktúráját. Olyan időszak volt, ami egyhamar nem lesz újra. Mindegy, legyintsünk rá, könnyen jött, könnyen megy.
Ma délután remek perceket szereztem annak 8-10 főnek, aki a szombathelyi UPC irodában várta a sorát.
Történt ugyanis, hogy még a nyáron levelet kaptam a cégtől, hogy megszűnik az a TV csomag, amihez eddig tartoztam. Ha jól emlékszem, kemény 400 forint körül volt havonta, volt benne vagy 3 adó, ami nagyjából elég is volt. Azt írták, ezután már csak valami Start vagy mifene csomag lesz, vagy egy tucat adó, meg három-négyszeres ár. Nem mintha nem lehetne kinyögni, csak minek. Az volt a levélben, ha nem intézkedek, úgy tekintik, hogy vége a dalnak.
Nem intézkedtem. Ők viszont igen, és a múlt hónapban kiküldtek egy csekket, ha jól emlékszem 2000 forint körüli összegről. Nem értettem mi ez, mert semmi magyarázat nem volt rajta. Bementem, mondták, ez a televízió. Mondtam, nem értem, azt írták, ha nem csinálok semmit, vége a kapcsolatunknak. Akkor mi ez a csekk? Valami zavaros magyarázatba kezdett a hölgy, majd a végén azt javasolta, hogy rögzítsük a lemondást írásban. Nem értettem miért, hiszen az első levélben az volt, hogy automatikusan bontódik a szerződés. Mindegy, a békesség miatt kitöltöttem a papírt.
Már kezdtem elfeledni az affért, amikor pár napja újabb csekk jött 1200 forintról. Semmi magyarázószöveg. Így ma ismét be, sorszám, ücsörgés, stb. Elég nehezen viselem az ilyent. Odaérek, kérdezem, mi a túró megint ez, mondja a hölgy, a tévé. Agyamba tódul a vér persze, elragozom neki az egész sztorit, egyre indulatosabban. Erre ő azt mondja, hogy egy hónapig volt tévé az első levél után is. Mondtam, én nem rendeltem, nem is tudtam, meg különben is, én nem írtam alá semmilyen módosítást. Van egy pont, amin ha átlendülök, már nem tudom kontrollálni magam – legyünk finomak – megfelelően. Nos, a UPC irodába átlendültem. Szerintem elég élvezeteset alakítottam. A csekket persze nem fizettem be, helyette durciztam egy jót. Most jöjjön, aminek jönnie kell. Elvisz a nagy fekete Volga.
Szerdán délután csapatépítő tréningen vettek részt az ALON munkatársai. Az almaszüret keretében zajlott esemény egyben demonstrálta, hogy igenis összeköthető a human resource development és a primer gazdasági szektor életben tartása érdekében végzett produktív tevékenység.
A tréning során jelentős mennyiségű almát sikerült összegyűjteniük.
Az esemény utáni sajtótájékoztatón Várnai Zsolt lapigazgató és kiskerttulajdonos arról számolt be, hogy a tréning kedvezően hat mind a cég, mind az almafák életére, míg Józing Antal főszerkesztő a tevékenység szimbolikus mivoltára helyezte a hangsúlyt.
Az almaszedésben részt vevő munkatársak és hozzátartozóik kölcsönösen megállapodtak abban, hogy a begyűjtött gyümölcsmennyiséget nem viszik ki a reggeli piacra, azt mindenki otthon, magáncélra fogja felhasználni.
Részlet a Törvénytelen (2007) című film tartalmából:
“Londonban napjainkban az évek óta tartó munkáspárti bal-liberális kormányzás következtében egyre többen érzik úgy, hogy a központi hatalom gyengül, a törvények kijátszhatók, egyre jobban terjed a megtorlatlan korrupció és erőszak.”
Még ez a London.