Kellemes dolog a vasárnapi reggeli futás. Főleg ősszel, napsütésben. Még akkor is, ha egy kicsit elmértem a távot. Először felfutottam az oladi dombra, onnan meg át a Király-sporttelepre. Elég is lett volna mindez, csak hát onnan még haza is kellett jönni. A belvárosban már kicsit kevertem az utcákat, de nem volt nagy baj, sőt, egész jól éreztem magam.

A világ a vasárnap reggeli napsütésben roppant kereknek látszik. Ünneplőbe öltözött, háromgyermekes család jön kézen fogva a miséről, apa fiával rendbe szedi az udvart, miközben bent anyuci főzi a vasárnapi ebédet. Szomorú arcú emberek mennek a látogatni a megyei kórházban, az éjszakai szórakozóhely közelében változatos nyomai vannak a hajnali eseményeknek.

Én meg futok büszkén.

Ebbe az idilli környezetben jön a megfigyelés, körülbelül most századszor, hogy a futók – ellentétben például a túrázókkal – nem köszönnek egymásnak, ha találkoznak. Nem kapjuk el a fejünket vagy szemünket, nem csinálunk úgy, mintha nem látnánk a szembejövőt. Csak éppen nem köszönünk. Hogy mi a magyarázata, azt nem tudom, de azért jelezném, hogy a futás nem az a kimondott társas sport. Egy idő után az ember már örül, ha nem kell megszólalnia, meg különben is, itt mindenki magával birkózik, a külvilág – főleg más emberek – ebbe nem nagyon férnek bele.

Ezt az elméletet -a magával birkózást – támasztja alá a másik megfigyelés: versenyen illik köszönni.