Daturával ma este egy PR-interjúval fejeztük be a hivatalos munkanapot, üdén és frissen, ahogy illik. Le is megy a beszélgetés, elkötve az utolsó kérdés is, diktafon kinyomva, már éppen menni készülünk, mikor is hirtelen irányt vált a beszélgetés fonala. Az interjúalany a festészetről kezd beszélni, ráadásul érdekesen, előjön El Greco, Goya, a francia impresszionalisták, majd a mindebből a filmek, azok közül is például egy Németországban élő törökök rendező, a dán dogma filmek és Almodóvar. Innen egyenes út vezet a magyar költészethez, különös tekintettel József Attilára. Ott ülünk a székeken, ha kinézünk az ablakon, az utcalámpák fényében látjuk, hogy esik az eső. Mindhárman fáradtak vagyunk, késő is van, menni is kellene, azt is tudjuk, ebből úgyse lesz leírva semmi, de mégis: valahogy nehéz abbahagyni. Jólesik.

És még az is lehet, én látom túl pesszimistán az értelem, az érzékenység és az értékes szellemi produktumok életkilátásait a mai világban. Hogy mindez itt lappang a máz alatt, sokan éheznek is rájuk, csak meg kellene kapargatni a felszínt.

Az utóbbi években egyre szimpatikusabb politikai irányt vesz az MDF, nemcsak belesimul a honi közéleti ganéjba, hanem annak előállításának is aktív részese. Onnan feltétlenül, hogy párt összeszűrte a levet Leisztinger Tamás baloldali milliárdossal (lehet egy milliárdos baloldali?) és vele együtt a különlegesen szimpatikus Schmuck Xénia Láz Andorral. Mindez nem gátolta meg az MDF-et, hogy továbbra is fennen hangoztassa a normális Magyarországért politikai szlogent. Igaz, lássuk be, a normalitás képlékeny és szubjektív fogalom, biztos van olyan szemszög, amelyből egy magát európai értelemben konzervatívnak tekintő párt Leisztinger és Schmuck közreműködését abszolút normálisnak tartja. Igaz, én még nem kaptam el ezt a szöget. Ha valakinek sikerül, feltétlenül küldje a koordinátákat.

Aztán amikor az ember fellélegzik, vagy túrót lélegzik fel, csak kíváncsivá lesz, hogy mi lesz itt a Leisztinger-féle szakítás után, akkor jön az újabb – nyilván európai konzervatív értelembe vett – normalitás, mely szerint a frakció nem szűnik meg, mert sikerült beszervezni Lengyel Zoltánt. Hogy hogyan sikerült meggyőzni a független vagy kisgazda vagy mittomém milyen Lengyelt, arra most ne térjünk, ki, legyünk hétköznapi lúzerek, és szemrebbenés nélkül fogadjuk el az MDF közleményét: „a nemzet érdekében összefogásra van szükség, mivel a jelenlegi világgazdasági válság komoly fenyegetést jelent Magyarország számára is, és ebben a helyzetben a Parlamentben továbbra is szükséges, hogy a konzervatív erőknek hangsúlyos képviselete legyen”. Káromkodni csak halkan tessék, elég későre jár.

Hogy pontosan kit kíván a világgazdasági helyzet, a Leisztinger Tamás mögött maradó űr, a parlamenti matematika, az európai értelemben vett konzervativizmus és főként a normális Magyarország, annak célszerű mondjuk átkattintania a Figyelőnet tavaly augusztusi írására. És akkor mindkárt tisztábban látjuk, hogy mitől megy a villamos.