“Ha 3c>0 és 11c és 12c kitöltött, akkor 11b=12b! (Hibakód=<1376/>) 1.oldal” – kapom most a hibaüzenetet az elektronikus tb-bevallásnál.

Egyébként a bevallási program remekbe sikerült valami. Közel egy évtizedes online szerkesztői gyakorlat után nem értem a logikáját, és hadd legyen nagy arcom: azt hiszem, nem bennem van a hiba.

Valami elképesztően furcsa rendszer, sajátos keveréke a túlbonyolítottságnak, a primitivitásnak és a felhasználó-ellenességnek: Java-alkalmazások a szerveroldalon, plusz saját gépen futó programok, ilyesmi. Elképzelem, ahogy bírkózik vele a kőfaragó és balettáncos. Nem azt mondom, hogy nem lehet vele bevallani, csak könyörgöm: miért így?

Három-négy hét kihagyás után egykedvűen húzom vasárnap reggel a futócipőmet. Tudom, le fogom futni az a nyavalyás 10-12 kilométert, meg azt is, hogy a nem lesz nagy élvezet. Mindig ez van, ha az ember hanyagolja. A test benyújtja a számlát, de semmi gond, ez így van jó, vele jár. Szinte megnyugtató. A köd már kevésbé. A városból kivezető úton is látszik, hogy sűrű, de igazi valója a fák és mezők között derül ki. De azért futok bele érzelmek nélkül a ködbe, céltalannak tűnik az egész, de az ember megrántja a vállát, és nem gondolkodik. Dupla autólámpák bontakoznak ki a homályból, valahol a tejben vonat kattog. Mozgásban maradni, az a lényeg. És nem is marad el a jutalom, mikor visszafelé ismét beérek a városba, hirtelen kitisztul az ég. Süt a nap. „Amíg az ember látja a napot, nagy baj nem lehet” – idézem magam.