Gyurcsány Ferenc arról beszélt tegnap este a Művészetek Palotájában, hogy „a nemzet egésze vagy nagy része nem tud, nem akar, nem képes osztozni a szükséges cselekvések sokaságában, inkább megriad attól”.

Minderről valamiért az jut eszembe, hogy amikor még a közoktatásban tüsténkedő tanárok keserédes kenyerét ettem, mennyire szerettük azt az 1-1,5 hetet, ami a június második felében köszöntött ránk. Ekkor a diákok már nem jártak iskolába, de mi még adminisztrálgattunk, pletykáltunk, beültünk egy-egy sörre a Szimfónia Kávéház teraszára. „Az ideális iskola a gyerekmentes iskola” – állapítottuk meg.

De azért évzáró ünnepélyen ezt így nem jelentettük be.

Péntek este azt mondta a fényképezőgépem, hogy nem olvassa be az 500-as memóriakártyát (ehhez a géphez vígan elég), mert az írásvédettre van állítva. Hm. Nem emlékeztem semmilyen állításra, sőt még állítót sem láttam rajta. Összehasonlítottam a korábbi – más miatt rakoncátlankodó – 256-os kártyával, és rájöttem, hogy bizony hiányzik róla egy milliméter nagyságú sárga biszbasz, amit ide-oda lehet tolni a szélén. Ráadásul kinyílt, mint egy könyv, lehet látni a beleit. Ilyenkor válaszút előkerül az ember: vagy kidobja a francba, vagy nekiáll gányolni. Az utóbbi mellett tettem le a garast, addig sem ülök a monitor előtt.

Az operációra szombat reggel a kerti széken, fiam asszisztenciájával került sor. A 256-os kártyából kikínoztuk a biszbaszt, betettük az 500-ba, majd az egészet kétkomponensű Eporapid ragasztóval fixáltuk. Franciakulccsal szorítottuk össze, pontosan úgy, ahogy a high-tech laborokban is csinálnák. 30 perc alatt megvoltunk.

Ma reggelre úgy ahogy megszáradt a cucc, így beletettem a gépbe. Szorul persze, mert a ragasztás miatt pár tized millivel vastagabb lett, de működik. Ezen alaposan meglepődtem.

Ha van ragasztanivaló memóriakártyátok, csak szóljatok.