“Felrobbant egy második világháborús gránát a Borsod megyei Kisgyőrben, amikor egy férfi flex-szel próbálta felnyitni – közölte a rendőrség.

Az 50 éves kisgyőri férfi vélhetően a környéken talált három második világháborús lövedék egyikét próbálta felvágni flex-szel a portáján, amikor a gránát gyutacsa berobbant. A férfi a repeszektől életveszélyes sérüléseket szenvedett – mondta a miskolci rendőrkapitányság szóvivője.

A rendőrség értesítette a tűzszerészeket, és vizsgálja, hogy kerültek a gránátok a férfihoz – tette hozzá Nagy Sándor.”

Innen.

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=Lia3-O2RP7o&rel=1]

Valamiért most jutott eszembe:

Valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy barát, aki történetesen egy nagyon fejlett országból keveredett hozzánk. Tanúja volt a rendszer átalakításának, az ezzel járó örömnek, bánatnak, jó és rossz döntéseknek. Egyszer azt mondta, hogy onnan lehet megtudni, hogy megérkeztünk-e egy jobban működő világba, hogy a megfelelő pozíciókba – a betanított munkásoktól kezdve a tanárokon át a miniszterig – a megfelelő emberek ülnek, legalábbis nagyjából. Merthogy erről ugye szó sem volt a szocializmusban, és egy jól működő társadalomban alapdolog, hogy nagyfokú megfelelés van a személyiség és a munkamegosztásban elfoglalt hely között.

Ha igaza volt a barátnak, akkor érdemes mindenkinek szétpislantania, hogy ki milyen pozíciót tölt be a szűkebb és tágabb környezetében, és hogy mennyire optimális a lapok leosztása. Mert annyira érkeztünk meg. No meg olyan irányba megyünk.

Minden férfi életében eljön a pillanat, amikor ruhát kell vásárolnia, mert a régiek kicsik, kopottak, foltosak stb. lettek. Nem könnyű feldolgozni a gondolatot, hogy próbafülkében kell eltölteni – rosszabb esetben – akár tíz percet is.

Nekem most cipő és nadrág kellett. A cipőről majd külön cikkben, a nadrágról viszont itt a gyorstanulság. Az pedig nem más, minthogy hülye ötlet volt azt hinni, hogy a városszéli nagyüzletben jobban jár az ember. Már korábban kifigyeltem, hogy milyen fasza ruhák vannak kint a Metróban, és milyen olcsón. Itt ott kezdtem a nadrágvadászatot, de csak a helyszínen jöttem rá, hogy ez gigantikus vakvágány. Oké, tényleg van már faros 5000 Ft-ért, de minden ömlesztve, kiszórva fogasokra és egy nagy ládába vagy mibe. Teljes a káosz, órákig kellene turkálni és próbálgatni, hogy leljek egy olyant, amit – ha nem is tetszik, de legalább – nem utálok.

Így vissza a belvárosba, a régi gatyaboltba a Borostyánkő alá, ahol nagyjából ugyanannyiért 10-szer nagyobb választék, van eladó, akivel lehet dumálni, és aki 5 másodperc alatt rányúl arra a méretre és fazonra, amit a Metróban egy óra alatt nem találtam. Vettem hát egy egész pofásat (nekem az) 7000-ért, és ha már ott jártam, felmentem az emeletre az elegántosabb részlegbe. Ott is ennyiért voltak a dolgok (semmivel nem drágább, mint a Metro), plusz fény, kulturált próbahely, kellemes retroérzés. Ott is vettem egyet, feketét, zakóhoz illőt, így most két évig nem kell ezzel foglalkoznom.

Férfitársam, ha számotokra is eljön a pillanat, gondoljatok erre a posztra.

A maribori színház előcsarnokában ilyen aranybugyis fiúk álltak. Egyszer a színpadon is feltűntek.

Munkatársunk éppen a tüntetők mellett állt és telefonon diktálta az anyagot, amikor a rendőrök először igazoltatták, majd előállították arra hivatkozva, hogy korábban a sajtó munkatársait is felszólították a távozásra. Munkatársunkat megbilincselték, és a VII. kerületi rendőrkapitányságra vitték. Bevitték vele együtt az édesapját is, aki a rendőri felszólítás ellenére nem tágított fia mellől. Egyelőre nem tudni, hogy a rendőrség indít-e eljárást az ügyben. Innen.

„Egy batyuval… címmel König Róbert grafikusművész alkotásaiból kiállítás nyílt csütörtökön az Országházban. A tárlat, amelyet a magyarországi németek kitelepítésének 60. évfordulója alkalmából rendeztek, egy héten át tekinthető meg … A kiállítás címével kapcsolatban [Szili Katalin] rámutatott, hogy épp a Parlamentben hangzott el egykoron egy politikus szájából a magyarországi németekkel kapcsolatban: egy batyuval jöttek az országba, így egy batyuval kell távozniuk is. “Bíztam benne, hogy eljön a pillanat, amikor ezt kibeszélhetjük magunkból, tehetünk gesztust egymás felé, fejet hajthatunk azok előtt, akik ezt átélték, vagy hozzátartozói előtt” Innen.

Mindezt azért írom ide, mert családom egyik nagyszülei ágát igencsak érintette a dolog. Nagymamán mesélte többször, tanulságként. Baranyai sváb falu, jöttek a katonák, és bizonyos családokhoz beszóltak, hogy van 1-2 órájuk, lehet cuccolni a batyukba, aztán lehet felszállni a vagonokba. El lehet gondolni a szituációt, közvetlenül a háború után, amikor azt hitték, hogy vége a nehezének. Több rokont így vonatoztattak el Németországba, ahonnan isten tudja hány száz évvel ezelőtt jöttek el az ősök, és ahol magyar cigányoknak hívták az innen odahurcolt svábokat. Többek közülük próbáltak visszaszökni Magyarországra, de nem jött össze. Így lettek rokonaink Németországban, emlékszem, nagypapám meglátoggatta őket párszor a hetvenes években. Ők is jöttek, ha tudtak. Hoztak rágót. Az unokát Elfridának hívták.

A kitelepített svábok házába viszont Romániából betelepített magyarokat költöztettek. El lehet képzelni, mennyire szerették egymást. Meg a nagyhatalmi játszmákat.

Sok hét után ma végre sikerült 10 percre belenéznem a Nagy Fogyás című TV2-tragikomédiába.

Egyrészt az tűnt fel, a spontánnak szánt jelenetek egy része gondosan megrendezett, gyaníthatóan többször is eljátszották őket, amíg sikerült a dolog. Már amennyire.

Ennél csak az a rész volt megkapóbb, ami egy gofrievés (valaki kísértés) körül zajlott. Módfelett ellentmondásos helyzet, amikor emberi drámák egy kupac habos süti körül kulminálódnak, vagy legalábbis annak adják be.

Azt sem értettem, hogy amikor betömték a gofrit a szerencsétlenek, utána miért nem hányták ki a vécén, ha ez akkora probléma? Helyette napokig sírtak. Mindegy, mondjuk.