Valami szoftvergondja van a cégnek. Legalábbis ezt írják a honlapon. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nem írják.

Egy pár órával ezelőtti bejegyzésben azt ígérik, hogy 12-24 órán belül orvosolják a problémát, magyarul várhatóan reggelre röffen be a cucc megint.

Egyébként érdekes, most hogy bedöglött a rendszer, látszik, hogy mennyire hozzá vagyok szokva, egész bénának érzem magam így.

http://skype.com/intl/en/helloagain.html

A videó egyik utóélete itt

Egyik ismerősöm adta a kezembe ezt a levelet, hogy tegyem fel a blogra, annak örömére, hogy végre egy olyan hangvételű és külalakú levelet kapott egy helyi hivataltól, amilyennek annak lennie kell.

Szerintem majdnem mindegyikőtök tudja, hogy hol van ez a csinos terem, ami korábban talán kevésbé volt jólfésült, de a város kulturáltan szórakozni fiatalságának komoly élményforrása volt. Itt barátságos, kellemes környezetben el lehetett szopogatni egy Traubit, miközben a színpadon a fiatalság szellemi és ideológiai épülését szolgáló művészi események zajlottak. Na így persze már könnyű.

Váratlanul postaládámba került a Savaria Fórum legújabb verziója, ami miatt hónapokon keresztül sajtótájékoztatókra jártunk, telefonáltunk, interjúkat és nyilatkozatokat kértünk és kaptunk, és ami miatt az újságírók helyi kis közössége tovább atomizálódott.

Lapozgatom, és arra gondolok, hogy erről most kritikát kellene írnom, de most valahogy sehogy sem áll rá a billentyűzetem, mert ha választani lehet – és miért ne lehetne? – akkor én a mai délután inkább megpróbálom levakarni a gyerekek gépéről az univerzum egyik legidiótább zombi-programját, ami három napja permanens szívat. Ez utóbbi munka – mármint a levakarás – ugyanis még tartogat érdekességet.

A Safóról a véleményem meg cirka 10 éve változatlan: semmi értelme egy közpénzből finanszírozott városi lapnak. Ha politizál azért, ha nem, azért. Pont.

Nagyon lassan szaporodnak az élet apró örömei sorozatom posztjai. Pedig lenne miről, mert hiába morgolódom látványosan a hülyeségeken, azt hiszem, alapjaiban nem vagyok egy búvalba*ott alkat.

Tudok például marhára örülni a befejezett munkának, mint csillag az égen, különösen ha szép nagy munka volt, ami vagy fizikálisan, vagy agyleszívósan telepedett rám egy darabig.

Szóval ilyenkor könnyebben lélegzem, kitisztul a levegő, érdemes kiülni a kertbe, bénázni a sakkal vagy csak kinézni az ablakon olyan jólesően, olyan apróörömösen.

Valamiért vonzódom a délvidéki tájakhoz, olyanokhoz, mint az egykori Jugoszlávia utódállamai, Görögország vagy Szicília. Az utóbbi években elég súlyos török-tripem is van, amelynek aktuális vonzata, hogy Orhan Pamuk Hó című regényét olvasom.

„Minden élet, akár a hópehely: távolról egyformának tűnik, de rejtélyes erők egyszerivé és megismételhetetlenné formálják” – írja Pamuk, aki – tényleg mellesleg – 2006-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.

A regény irodalmi értékéről lehetne vitatkozni, nekem tetszik, de igazán az érdekes, hogy segítségével olyan világba kukkanthatunk be, ami itt van a kertek alatt, és mégis mintha egy másik bolygón járnánk, azaz rádöbbent bennünket, hogy mennyire nem ismerjük, mi van a kertkapunkon túl. És hogy erre mennyire ráfázhatunk.

Ha láttok rá esélyt, hogy három embernél többen elolvassák, a regény befejezése után írok róla egy ismertetőt.

A képeket letöltve bukkant elő a fenti fotó, amely a törökbálinti GL Outlet Centerben készült kb. kedden. Eredetileg azért mentem, hogy majd jól letesztelem, aztán megírom mindenki tanulságára, milyen egy működő magyar outlet.

Nem teszteltem. A GL Outlet ugyanis speciál annyira kihalt volt, mint gyengébb napjain a Savaria Plaza, szinte zavarba ejtő volt az üresen kongó üzletekbe bemerészkedni. Nem is nagyon merészkedtem be. De ittam egy kávét. Már megérte kiautózni Törökbálintra.

Holnap délelőtt útra kelek, és visszazökkenek a dolgos hétköznapokba, amelyek mellesleg itt is elég dolgosak voltak, zárjavítással, vízkőoldással, ilyesmivel. Baumax rúlez.

Cikket egyedül a szoborparkról tervezek, mert később a fényképezés technikai és feledékenységi okok miatt kútba esett.

Annyit hozzáteszek, hogy akit érdekel az ilyesmi, érdemes betérnie a Magyar Nemzeti Bank Látogatóközpontjába, ahol egy alapos kiállítás van a pénzről, mindenféle interaktív izékkel. Belépő sincs.

A Magyar Nemzeti Bank nagyon ki van glancolva belülről, de azon kevés helyek egyike, ahol az ember rábólint: igen, erre nem baj, hogy költöttek.

Magyar Nemzeti Bank Látogatóközpont

Ha ez így megy, egyszerűbb lenne, ha a folyószámlámról havi rendszerességgel leemelne e rendőrség egy bizonyos összeget.

Éppen hogy rendeztem a a Somogy megyei ámokfutásom számláját (akkor 61 kilométerrel száguldoztam egy falu kivezető útján), és most ismét lebuktam, és ismét jussoltam egy 5000 forintos csekket.

A szituáció némileg hasonló volt, annyi különbséggel, hogy most egy budai hegyekben kanyargó út végén állt a rendőrautó, ott osztogatták a csekket, mindenkinek, aki nem vette észre az átmenő forgalom tilos táblát valahol az árokparton. Én sem vettem, és a családból senki, a rendőr – aki udvarias volt – annyit elismert, hogy nem az én hibám.

Miért van az, hogy megint keserű a szájíz? Mert bontottam egy Holstent.

Amúgy Budapest okés, azt hiszem, tudnék itt élni.