A nagy idők nagy tetteket kívánnak, tartja a mondás, amiből egyenesen következik, hogy a kis idők kis tetteket.

Így hát először a megyei könyvtárba tértem be, ahol megnéztem egy fotókiállítást, majd a zeneműtárból kivételeztem a heti operaadagomat, hozzáolvasva az operás nagykönyvből, melyet karácsonyra kaptam, hogy legalább fogalmam legyen, hogy mi ez az egész. Még nincs annyira, de talán majd lesz. Rajta vagyok az ügyön.

Szombat este legyűrtem a tespedést, felhúztam az új télikabátomat (érzékeny agyag, de tetszik) és megnéztem a moziban Pedro Almodóvar Megtört ölelések című filmjét. És jól tettem. Az európai filmművészet legjobb hagyományait követi, jól kitalált sztori, kiváló színészi munka, gyönyörű fotózás, miegymás. Két óra úgy telt el a vászon előtt, mint 10 perc. Néztem volna még sokáig.

Este1-2 pohár vörösbor, közben tavaszi városlátogatási tervek szövögetése (Varsó? ), majd levettem a polcról a korábban egy tanítványtól kapott, vaskos, képekkel gazdagon illusztrált művészeti albumot a firenzei múzeumokról; célkeresztben főleg a reneszánsz. Igen, azok is nagy idők lehettek, meg is szülték a nagy tetteket.

Most kisebbek is elegek. De azok, azt hiszem, kívántatnak.

Befejeztem A görög mitológiák világa könyvet.

Ebből az alkalomból ideteszek nektek egy vesrészletet. Mindenkinek kellemes hétvégét. Olvassatok, nézegessetek fetményeket, értelmes filmeket! Ne hagyjátok magatokat!

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933): Ithaka (részlet)

“Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?”

Soha nem értettem azokat, akik a normális tévéműsorok hiánya miatt panaszkodnak. Én például nagyon szívesen nézném a tévét, ha valami olyan villogna a dobozban, ami érdekel. Csak ilyen módfelett ritkán van, ráadásul amiről azt hiszem, hogy érdekel, arról öt perc múlva általában kiderül, hogy mégsem. Így aztán vagy a billentyűk vagy a könyvek felett találom magam.

Ebből a szempontból például kimondottan előnyös, hogy nincsenek normális tévéprogramok.

Az utóbbi időben például Shakespeare a király. Rájöttem, hogy hiába olvastam el szinte az összes darabját anno, vagy nagyon fiatal voltam hozzájuk, vagy nagyon siettem velük a szigorlat előtt.

Annál nagyobb élvezettel vetettem bele magam Shakespeare világába most, nemcsak a drámákba, de a körítésbe is.

Szerb Antal idevonatkozó oldalain már áthajóztam, és alig várom az estéket és vele együtt Cs. Szabó László Shakespeare-tanulmány kötetét (képen), hogy őszintén rácsodálkozzak a misztériumjátékokra, a politikai játszmákra, a nagy gondolkodókra és a színház mint intézmény színeváltozásaira.

Mindezekhez képest mennyire súlytalan és érdektelen még azok a napi hírek is, melyek sikerrel átlépik az ingerküszöbömet.

Ma egy ismerőstől – akik érzékelte a láz kitörését – megkaptam kölcsönbe Francois Laroque: Shakespeare, ahogy tetszik című tanulmányát, de akinek megvan otthon elfekvőben a Vihar, azt nemcsak megköszönné, de cserébe egy diákkönyvtáros, háromdrámás Shakespeare-gyűjteményt adnék. Örökbe.

„A mindenséggel mérd magad!” – mondta Shakespeare után egy másik, hozzánk még közelebb álló zseni. Igaz, nem is lett jó vége a dolognak.

Rövid vívódás és még rövidebb telefonos konzultáció után eldöntött tény: nem jelenünk meg a Vas megyei könyvhét idei megnyitóján.

Nincs benne különösebb szimbolika, filozófia, koncepció (még tudnék idegen szavakat sorolni sokáig), csak egyszerűen így látjuk jónak.

Inkább mindenki olvasson el még egy könyvet. Én például most vágtam bele a Philip Roth Zuckerman-trilógia plusz epilógus olvasásába.

Meg persze az idén is megveszem a Körképet.

És ezzel azt hiszem, bőven megcselekszem, amit.

Könyvhét ügyben meg bosszankodjon az, akinek jólesik.

“Öngyilkosságot követett el az Üvegbura című regényéről ismert kultikus irodalmi figura, Sylvia Plath költőnő fia, 46 évvel édesanyja és napra pontosan 40 évvel mostohaanyja öngyilkossága után” – írja a Hiradó.hu.

A hír valószínűleg nem okoz tömeghisztériát Magyarországon, különösen nem az ilyen miniszterelnök-hiányos időben. Engem meg sokkal inkább megkavart a Plath-gyerek végzete, mint a szánalmas politikai tragikomédia.

Az Üvegbúra egyanis egyike volt azoknak a regényeknek (összesen talán öt volt életemben), melyeket nem olvastam végig. És nem azért, mert olyan gyenge lett volna. Hanem mert másért. Nagyon súlyos könyv. Jól bele is halt a szerzője. Nem mintha ez érdem lenne, de a tényekhez hozzátartozik.

Évek óta tervezgetem, hogy nekiállok megint. Most meg főleg.

A hír meg itt.

Két idézet Esterházy Péter Semmi művészet című regényéből. Csak néhány sor választja el őket:

„Mekkora egy tarackágyú vajon? Olyan tehénnyi lehet. Bár nyilván kevesebb tejet ad.”

„Magyarországon minden hegynek számít, ami nem lyuk.”

A könyvet meg éppen olvasom.