Tekintettel az időjárásra, kevés mai szabadidőmben egy operára szakosodott webrádiót hallgattam háttérzeneként (1FM).
Kellemes volt.
Most, kikapcsolás előtt pedig megleptek egy Kodály-művel: a Háry János megy. De tetszik. Eddig nem is tudtam.
A mai nap ismét alaposan rácsodálkoztam, hogy az emberek mennyire ki tudnak bújni önmagukból, ha hatalomról, politikáról és hasonló dolgokról van szó. Kívülről nézve érdekes és megmosolyogtató állapot.
Ennél lényegesnek jelentősebb felfedezésem Singalong Paul.
A lény alakjában, hangjában, gesztusaiban ugyanis minden benne van, ami fontos. És hát a választásokat én nem érzem bele.
És ti?
Singalong Paulról annyit kell tudni, hogy civilben takarító és gondnok, a szívében viszont igazi énekes.
Persze nem kérdezett meg korábban senki erről, de ha magkérdezett volna valaki, akkor a tartalom kontra forma kérdésében a strigulát az első rublikához húztam volna be.
Általánosságban is, meg úgy konkrétan is.
Ezért nem érintett meg önmagában a jazz zene, a francia újhullámos filmek, Babits versei, a beltéri dizájnok vagy az emberi test külső dizájnja. Valami még kellett hozzá.
Az utóbbi időben viszont mintha változnának a dolgok. Itt van például Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye, melyet a végre már önmagában a rafinált is kifinomult forma miatt kezdtem élvezni, és ennek folyományaként meglepődve tapasztaltam, hogy a most elkezdett Faulkner-könyvben is ezt keresem és meg is találom.
Résen kell lennem, nehogy elsodorjon valami váratlan formaláz.
Pár napja kivettem a könyvtárból Werner Herzog német filmrendező Sztroszek, Bruno vándorlásai című, 1977-es filmjét.
Annak idején Herzogból írtam a szakdolgozatomat, de ez a szál nem fontos most annyira. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen film, melyet minden hibája ellenére nagyon szerettem egykoron, hogyan is működik 2010-ben.
Nos, a hibák azóta is megvannak – didaktikusság, kisebb-nagyobb logikai bukfencek -, de a karakterek és részletek finomsága ma is élvezetes.
Az üzenet a társadalom peremén élő csodabogarakról most éppen kissé a levegőbe lóg, de a legnagyobb kihívást a film sebessége jelenti.
Bámulatos, hogy 1977-ben még mennyi ideje volt az embereknek.
És lehet, hogy éppen ez a legnagyobb üzenete most ennek a filmnek. Hogy minél jobban sietünk valahova, jó eséllyel annál jobban nem érünk oda sehova, annál jobban elmosódik minden, elsiklanak a dolgok, tájak, emberek az ablak előtt. És minél több időnk van semmiségekre, mondjuk megnézni egy kedves 1977-es filmet, annál nagyobb szeletet hasítunk ki magunknak az életnek nevezett kis utazásból.
A mai lecke már majdnem véget ért, becsukhatjátok a jegyzetfüzetet. Most már csak annyi van hátra, hogy megnézzetek a filmből egy jelenetet. Bruno, a német bevándorló – miután elárverezték a házát – nekiáll német haverjával, egykori berlini szomszédjával kirabolni egy amerikai bankot. Mivel az zárva, alternatív megoldást választanak. Akciójelenet Herzog-módra.
A poszt címében feltett kérdésre a nyilvánvaló válasz a „könyveket” lenne, de ez csak annyira igaz, mint a közhelyek általában. Azaz igaz, de snassz kimondani, hacsak nem vagyunk valami jó kis vidéki média. (Na jó, persze. azok vagyunk, de olyan, amely igyekszik kikerülni az olyan mondatokat, hogy valaki „fergeteges sikerrel koncertezett tegnap este”.)
Hogy ezen kellemes kis intellektuális kitérő után rátérjünk a valódi válaszra: azt szeretem a Berzsenyi Dániel Könyvtárban, hogy olyan közintézmény, amelyből a felújítás során nem sajnálták ki a pénzt. És ez a nemsajnálás nem csak papíron (és titkos svájci bankszámlákon) látszik, hanem például a berendezésen, dizájnon, egyebeken.
A könyvtár ugyanis minőségi bútorokat kapott anno, olyan fákat, textíliákat, székeket, asztalokat, olvasólámpákat, egyebeket, melyeket jó megérinteni, jó érzés használni, és melyeken nem nagyob fog az idő foga.
Méltó a helyhez, mondhatni (kissé közhelygyanúsan).
Mindenesetre egész fura érzés ücsörögni ott a térben, és elgondolni, hogy nahát, nahát, lehetne esetleg így is.
Mikor nagyritkán túl sok az okosból, szépből, finomból és csendességből itt a honlapon, azt gondolom, nem jó nyom ez, hiszen valószínűleg az emberek nem különösképpen akarnak okosat, szépet, fimomat és csendeset egy bizonyos mennyiség felett, mert ha ezt akarnák, nem így nézne ki az internet és nem így nézne ki a világ.
Így aztán a kapcsolót finoman el kellene fordítani a másik irányba, mert hiába húzna erre az ösztön vagy mifene, vannak műfajok, ahol jobb, ha az ember próbál eltekinteni ezektől a vonzó, de önnön köldökét formázó irányvonalaktól.
Ha viszont el van fordítva a kapcsoló a másik irányba, akkor valami azt súgja, talán csak a remény (istenségnek látszó, közben meg csalfa és vak) hangja, hogy mégiscsak több kellene a fentebb felsoroltakból.
Kényes kérdés az egyensúly.
Mindenesetre – és csak látszólag nem tartozik a tárgyhoz – Nádas Péter Párhuzamos történetek című, háromkötetes regényét olvasom. Mint egy festmény, amely nem az én stílusomban készült, nem tenném fel a nappali falára, ugyanakkor élvezettem legeltetem rajta a szemem, elbűvöl a szín és ecsetkezelése, mindaz az adottság, amivel alkotója rendelkezik.
Alig várom az estét, hogy a csendben felkapcsolhassam a kislámpát. Okos, szép, finom és csendes mondatok.
Olvassátok őket.
(Szemzőné, a zsidó pszichológusnő és Madzar, a mohácsi sváb építész egy üres lakásban váratlanul összefut, és ismét működésbe lépnek a kemikáliák, melyekkel egyik sem tud mit kezdeni.)
“Eddig mozdulatlanul álltak, a nyitott ajtón beszéltek át az egyik visszhangos szobából a másik üres szobába. Madzar közben még azt is megfigyelte, hogy a lakás fényei az alkonyatban sem kevésbé valószínűtlenek, s így aztán nem mondta meg, hogy milyen teoretikus kérdés izgatta volna délután. A fények tökéletesen lefoglalták a figyelmét. Mintha az asszony iránt érzett heveny szenvedély csúszna át a fények iránt érzett szakmai szenvedélybe. A vörösbe hajló, gyöngyházfényű ég; míg odalenn, a sárgán fénylő utca felett már égtek a sárga fényű lámpák a laza, zöld lombok között.
Akkor helyesebb lenne, ha én most magára hagynám, szólt a nő.
A férfi nem válaszolt, mert úgy érezte, kínosan belenyögne.
Mást kívánt volna magától, mint ami történt.
Hogy akkor a test helyett megint a munkáját választaná.
Az asszony viszont ijedten észlelte, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű végrehajtani a nyers elhatározását. Mintha mégis csupán a férfi testén menekülhetne ki ebből az üres lakásból, mely végső soron az ő tulajdona.
Miért kéne tőle megválnia.
Azon vette észre magát, hogy miközben a férfi vonzó testét nézi és keresi a kijáratot, azt ismételgeti magában, a tulajdonom, a tulajdonom. Csapdába esett, nevetségesnek érezte önmagát.”
Nem tud valaki valami jó kis hetilapot vagy hasonlót? Olyant, ami nem politizál, helyette olyan hülyeségekkel foglalkozik, mint irodalom, zenek, képzőművészet, film és ilyesmi. Lehetőleg mindennel egyszerre, mellőzve a sznobizmust és a köldöknézegetést.
Az utóbbi napok nagy szombathelyi sajtóhíre a zsákos gyilkosság, amellyel talán csak az tud versenyezni, hogy elővettem Halász Előd A német irodalom története című művét.
Miközben utánanéztem Handkénak, újfent rá kellett jönnöm, hogy németek mekkora neveket adtak a világirodalomnak.
És eszembe jutott megint Hermann Hesse, akit főiskolás koromban olyan lelkesen olvastam. Hogy pontosan miért is lelkesedtem, arra nem emlékeztem, éppen ezért izgatott a kíváncsiság, hogy őróla vajon mit ír Halász Előd.
Nos, elég sokat. Többek között az alábbiakat. A sorok mintha aktuálisak lennének most is, igaz, Hermann Hessében (1877-1962) az a pláne, hogy nehéz olyan kort találni, amikor nem aktuális.
Szóval tessék figyelmesen elolvasni. (Persze csak akkor, ha a zsákos gyilkosság letudva.)
Háborúellenes állásfoglalása miatt Németországban sok támadás érte, ezért – miután 1919-ben véglegesen letelepedett a Lugano melletti Mon-tagnolában – 1923-ban felvette a svájci állampolgárságot, s haláláig Svájcban élt. 1946-ban Nobel-díjat kapott.
Műveibe – úgy tetszik – nem szól bele korának és társadalmának problematikája.
Regényeiből és elbeszéléseiből szinte feltűnő módon hiányoznak a konkrét társadalmi témák, az időszerű vonatkozások. Emberi és írói magatartása azonban – amelyet írásaiban költői etosszá fejleszt – korának terméke, pontosabban a korabeli polgári értelmiség tipikus konfliktusáé.
Ezt a konfliktust Hesse önmagára vonatkoztatva, szubjektív formában így fogalmazta meg: „Az egykori mintadiák Hesse nem látott lehetőséget a megbékélésre a világ – mint amilyen, vagy amilyennek látszik – és saját szívének hangja között… A valóság és a között, ami számomra kívánatosnak, ésszerűnek és jónak tűnt… reménytelen szakadékot láttam.”
A hessei problematika kiindulópontja tehát a diszharmónia ember és világ között, amely az embert folytonos szenvedésre ítéli, bizonytalanságnak teszi ki. Hesse értelmezésében ez a diszharmónia akkor következik be, amikor az ember egyéniségét és életét meghatározó erkölcsök, hitek, ideológiák, szokások túlélték önmagukat, érvényüket vesztik, és ennélfogva ahelyett, hogy segítenék az ember beilleszkedését és tájékozódását a világban, ellentétbe kerülnek az ember „szívének hangjával”, és kiismerhetetlen zűrzavarba taszítják.
Mi legyen hát a megoldás módja? A kérdésfeltevés és megoldás -ugyancsak szubjektív megfogalmazásban – így hangzik: „Arra kényszerültem, hogy szenvedésem okát ne magamon kívül, hanem önmagamban keressem. Mert azt nyilván beláttam, hogy a tébolyultságot és durvaságot a világ szemére vetni sem embernek, sem istennek nincs joga, legkevésbé nekem. Önmagamban kellett tehát rendetlenségnek lennie, ha a világ folyásával konfliktusba kerültem.” Azaz a megoldás: a rendteremtés – nem a külső világban, hanem az emberben önmagában, az emberi én megtisztítása mindenfajta rárakódott, elavult és emiatt hazuggá vált ideáltól, önmaga újra-megismerése, újra-felfedezése, új öntudatra ébresztése a szellem segítségével. Ezért választja Hesse „az utat befelé”, s ennek okán egyetlen története sem „kellemes, édes és harmonikus, mint a kitalált történetek, hanem értelmetlenség- és zűrzavar-ízű, téboly- és álom-ízű, mint minden olyan ember élete, aki nem akar többé önmagának hazudni”.
Nagyregényeket azért jó olvasni, mert pár száz oldal után az ember részükké válik. Más világba keveredik, a fáradtsági fokozattól függően esténként egy-két percre vagy egy-két órára. Nem mondom, hogy függőség, de azt sem, hogy nincs köze hozzá. És amikor az utolsó oldal is becsukódik, az ember azt érzi, mint amikor el kell búcsúzni a gyorsan szerzett, ideiglenes, de nagyon kellemes és mély ismerősökké vált személyektől, talán örökre.
Erre gondoltam, amikor a minap befejeztem a Darvasi László Virágzabálók című regényét. A karakterek – Pelsőczy Klára, Szép Imre és Szép Péter, Gilagóg, Schütz doktor, a fűmuzsikus és a többiek – az életem emlékezetes részeivé váltak. Azt hiszem, a művet, a történetet, a karaktereket és a befogadást, a lámpafénynél történő esti olvasási rituálét együttesen bátran lehet nevezni esztétikailag szépnek.
És most azt gondolom, hagyni kellene a fenébe minden időrabló, érzék- és érzéstompító napi rutint, és írni kellene erről a könyvről, ha már a többiről nem sikerült, és nem szabadna foglalkozni azzal, hogy húszan vagy húszezren olvassák el.
Elhinni, hogy mindezek a számok nem annyira fontosak, mint a virágok, illetve ezek zabálása.
Igazából fene se tudja, hogy jó vagy rossz világban élünk. Az tetszik, hogy fel tudom kapcsolni a lámpát, könnyen betekinthetek tőlem távol lakó emberek mindennapjaiba, kultúrájába, tudok könyveket és lemezeket rendelni a tengerentúlról, elutazhatok Firenzébe vagy Londonba, és azt is értékelni kell, hogy kedvemre kutakodhatok a füstölt sajtok és az indigó farmerek között.
Csakhogy mindeközben mintha hullana ki a kezünkből valami, mint amikor nagyon finom homokot szorongatunk, és bármennyire markoljuk, ujjaink között kiperegnek a szemek.
Tegnap este például egyik kedvenc verseskötetemet, az Ady – József Attila – Radnóti válogatást vettem a kezembe. Nem kell megijedni, havonta átlag, csak egyszer teszek ilyent.
És századszorra csodálkoztam rá, hogy mekkora nagy versek ezek, és arra, hogy mennyire nincs ezekre a mekkora versekre szüksége a ma élőknek. Mint ahogy más hasonlóra nincs. Nem sorolom.
És amikor néha úgy tűnik, hogy kell az ilyesmi, akkor is sokszor kiderül, hogy valójában nincs, csak a pénz és a hatalomvágy valami trükkös megjelenéséről van szó.
No de sebaj, süt a nap, a virágom – amelyik majdnem meghalt, mert nem gondoztam -, is egész szépen magához tért.
Aki pedig mindezt végigolvasta, annak jutalmul
JÓZSEF ATTILA: KOPOGTATÁS NÉLKÜL
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. április