Nem szívesen mutogatom a személyes dolgaimat, az interneten meg különösen nem, de most a hálószobán egy vékonyka szeletével kivételt teszek.
Merthogy talán van üzenete a nagyközönség számára, és merthogy blogot – sőt bármit – írni bizonyos kitárulkozás nélkül meglehetősen sótlan dolog.
Szóval az alábbi fotó az ágyam és a fal közét mutatja esti fényben.
Ők várnak rám türelemmel az elkövetkezendő életszakaszomban.
Ödön von Horváth – Ennél találóbb nevet valószínűleg lehetetlen lenne adni egy Osztrák-Magyar Monarchia korabeli szereplőnek.
A név tulajdonosa élete állomásait és munkásságát tekintve is tartotta magát a nemzetiségi katyvaszhoz, ami történetesen nem az operettes bécsi vagy a magyar dzsentrivilág, hanem a monarchia világszínvonalú szellemi közege, melyről hajlamosak vagyunk mi is és a világ is elfeledkezni.
Ödön von Horváth tanult és élt Rijekában, Bécsben, Budapesten, Pozsonyban, Belgrádban, Münchenben, hogy aztán 37 éves korában a párizsi Champs-Élysées-n egy viharban rázuhanó faág megfossza életétől.
Kell-e ennél több szimbólum?
Több rövid életrajzot is elolvastam róla, de egyikből sem derül ki, hogy mi volt az anyanyelve, illetve volt-e olyan neki egyáltalán.
Most fejeztem be „Hogy lettem néger?” (eredetileg Jugend ohne Gott, 1937) című regényét, melyben arra a nehéz kérdésre igyekszik választ találni, hogy mi a teendő akkor, ha a világ meghülyül körülöttünk.
Ödön von Horváth szerint nem olyan bonyolult észrevenni az ostobaság és a gonoszság mibenlétét, annál nagyobb gond, hogy az ordas eszmék ragályként terjednek, a többség gondolkodás nélkül szajkózza őket, és kilöki azokat, akik nem.
A kisregény tanár főhősének kalamajkája ott kezdődik, amikor egy órán – miközben a világ fenekedik a gyarmatok újrafelosztására – azt mondja a diákoknak, hogy a négerek is emberek.
A történet Ödön von Horváth szerint azért bonyolultabb, mintsem sematikus politikai klisékkel azt ábrázolni lehetne, mindenestre a főhős a végén – miközben a katolicizmusból is merít egy kis eligazítást – veszi a kalapját és elmegy Afrikába négereket tanítani.
Ödön von Horváth egyébként nem annyira prózájáról, mint inkább drámáiról híres.
Ezek kapcsán többek között ezt írja a Halász Előd A német irodalom történetében.
A butaság az a létállapot, amelyet Horváth szatírája mindenekelőtt célba vesz.
„Minden állam célja a nép elbutítása. Egyetlen kormány sem érdekelt abban, hogy a nép okos legyen” – írja egy jegyzetében, legjobb darabjának, a Mesél a bécsi erdőnek mottója pedig így hangzik: „Semmi más nem nyújtja oly mértékben a végtelenség érzését, mint a butaság.” Butaságnak nevezi ugyanis azt a magatartást, amely elzárkózik mindenfajta ismeret és felismerés elől, hogy megőrizhesse a derékség és a kedélyesség primitív magabiztosságát, más szóval, amely nem vesz tudomást semmiről, ami kellemetlen és kényelmetlen. A butaság szatirikus ábrázolása a Horváth-drámákban egyszersmind magában foglalja azoknak a társadalmi és gazdasági konstellációknak a kritikáját is, amelyek ennek a butaságnak termőtalaját képezik.
Ödön von Horváth – és ezt már én mondom, és nem Halász Előd – kétségkívül kellemetlen sok hatalom számára.
A vége felé tartok a korábban már említett 20. századi osztrák novellagyűjteménynek.
Erős felhozatal kétségkívül, néhány olyan gyöngyszemmel – Hofmannsthal, Roth, Haushofer, Ödön von Horváth stb.), akire majd később egyénileg is érdemes visszatérni. (Egyelőre a Halász Előd-féle német irodalomtörténetet bányásztam elő.)
Az 20. századi Ausztriában játszódó novellák nemcsak arra jók, hogy irodalmilag tájékozódjunk, hanem hogy közelebbről is megismerjük a szomszédok lelkületét. Ami nagyon más, mint a mienk: nem kapatják el őket az érzelmek, az emberek távolabb állnak egymástól és az eseményektől is. Egyszerre vonzó és idegen világ.
Az osztrák irodalom egy furcsa véletlennel is megakadályozott.
A közelmúltban kiállítás-megnyitón voltam, ahol is egyik, úgymond közéleti személyiséggel privát beszélgetést folytattunk.
Valahogy úgy terelődött a szó, hogy arról kezdett beszélni, hogy éppen az osztrák Adalbert Stifter Nyárutó művét olvassa, és hogy ez a 19. században írt biedermeier regény mennyire ott van a topon. Mondtam neki, ez érdekes, merthogy éppen én is osztrák irodalmat olvasok, de egyébként nem tudom, ki ez a Stifter.
Otthon rákerestem az interneten, és megállapítottam, hogy tényleg érdemes foglalkozni vele.
Aztán aznap este folytattam és befejeztem az előző este megkezdett Urzidil-novellát. A közel 40 oldalas „A gyászlepke” című írás egy birodalombeli fiatal osztrák srác gyerekkoráról és íróvá válásáról szól. Az utolsó mondatban nevezi meg az író a főhőst: Adalbert Stifter.
1400 forintért nyolc könyvet vettem ma a Bezsenyi Dániel Könyvtár aktuális könyvvásárán.
Nem állt szándékomban ekkora mennyiség, de egyiket sem volt lelkiismeretem otthagyni ennyi pénzért.
Viszont ezzel gyakorlatilag egy évre betáraztam az esti szórakozásom.
Igaz, ehhez majd valószínűleg hozzájön az új szemüveg ára.
Ha siettek, még nektek is jut valami.
Nem mondom, hogy az Alexandra a kedvenc könyvesboltom, de az igaz, hogy ott olykor iszonyú jó könyveket lehet kifogni iszonyú jó áron.
Jó múltkorában a cég pécsi központi áruházában három novellásgyűjteményt is kénytelen voltam a kosaramba tenni.
A Noram kiadó „Modern dekameron” sorozatának darabjai voltak, mélyen leárazva, vígan ezer forint alatt, az eredeti ár kb. negyedéért.
A sorozat a novellákon keresztül a 20. századi nemzeti irodalmaiból ad áttekintést. Keménytáblás kivitelezés, igényes tipográfia, írói életrajzokkal, 600-700 oldal tartalommal. Most éppen az osztrák novellákat olvasom Hofmannsthaltól Jelinekig.
Az osztrák próza önmaga is megérne egy misét, de azért az a mise némileg hosszabb és bonyolultabb lenne, mint egy blogbejegyzés.
Most ragadjuk ki a felhozatalból Joseph Roth (1894-1939) írását, mert talán van benne tanulság.
Bevallom, engem eddig mindig idegesített kicsit ez az osztrák császári dolog. Mikor a Schönbrunnt néztem Bécsben, nem az jutott eszembe, hogy milyen szépen van nyírva a sok kilométeres sövény vagy hogy a kastély japán termében milyen jól megy a tapétához az a kis rokokó tükör, hanem az, hogy ezekért a dolgokért mennyi magyar (horvát, cseh, lengyel, osztrák stb.) parasztnak kellett verejtékeznie.
Nos, a zsidó származású Roth – aki élete végén az alkoholizmus mellett megtalálta a katolicizmust is – „A császár mellszobra” című novellájában egy kicsit más szemszögből írja le ezt a tovatűnt világot.
A történet középpontjában egy lengyel nemes, egy igazi császárhű monarchista áll, aki teljes szívéből hisz a soknemzetiségű, sokvallású birodalomban, ami kimondatlanul is kicsit Amerikára hajaz. Az ő szemszögéből úgy tűnik, nagy marhaság volt a nemzeti eszmék nevében szétverni ezt a valamit, ami minden hibája ellenére működött, nagyvonalúan és emelkedetten, ellentétben mindazzal a kicsinyes konstellációval, ami utána következett.
Mivel nem éltem akkor, nem tudom mennyire van igaza Rothnak.
Lehet, csak én öregszem, lehet, csak jól van megírva a novella.
De az is lehet, hogy a magyar politikai elit kudarca sugallja, hogy talán érdemes egy pillantást vetni a császár mellszobrára.
Szerdán hajnali fél háromkor befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényét. Az időpont nálam nem teljesen extrém, de azért jelzésértékű. Nem minden könyv működik annyira örvényszerűen, hogy annak olvasóját valamilyen párhuzamos idősíkba húzza, kikapcsolva a valódit. Ez ilyen, annak ellenére, hogy irodalmi Nobel-díjat azért nem adnék érte. (Mondjuk sok másikért sem, melyek aztán mégis megkapták, de ez most mellékszál.)
A Papírsárkányokra közvetlenül egyik olvasóm, közvetve a Bécsben felvonuló hazarák hívták fel a figyelmet. (A népcsoport még a mi cigányainknál is szerencsétlenebb sorsú, de ezt innen nehéz megítélni.)
A történet itt-ott kissé Bollywood-szagú (az indiai filmek gyártóközpontja), ami azt jelenti, hogy felnőtteknek szóló meseszerű elemek is felbukkannak, de hogy ne legyen annyira tündéri a dolog, ezeket naturalista környezetbe és eseményekbe helyezi az író, és a történet vége is igen messze van a keleti meséktől, sőt az amerikai álomtól is. Merthogy ez mégiscsak Afganisztán.
Számomra a Papírsárkányok egyik üzenete ugyanaz, mint a Persopolisé: milyen könnyű egy viszonylag normális, de labilis alapokon álló országot pokollá változtatni, másrészt újra szembejön velünk a régi igazság, hogy a hatalmas kulturális és anyagi különbségek ellenére milyen egyformák az emberek mindenhol: míg a jók kételkednek és vívódnak magukban, a rosszak és buták magabiztosan fújják ostobaságaikat.
Ez utóbbiak a normális országokban humor tárgyai lesznek, viszont más helyeken tömeggyilkosok.
Ha megnézzük a hazai nyomtatott és online sajtó hírösszetételét, az derül ki, hogy a magyar olvasó gyakorlatilag nem érdeklődik a külföld hírei iránt, és ebben a hanyagolásban megbízható partner a sajtó maga is.
A külföldi események iránti érdektelenséget támasztja alá a saját tapasztalatom is: a mindennapi beszélgetések során alig-alig kerülnek elő olyan témák, melyeknek nem mi, magyarok vagyunk a főszereplői.
Ez egyrészt érthető, másrészt kicsinyes dolog. Ha szemellenzővel nézzük a világot, és annak csak egy apró szeletére vagyunk kíváncsiak, fogalmunk sincs, hogy az általunk látott valóságrészlet hogyan illeszkedik az egészhez, így aztán mindenféle hamis képet alakítunk ki, fantáziálunk, képzelődünk, vagy éppen könnyen elhisszük azt, amivel be akarnak etetni.
Mondok példákat: ha valaki megnézi a londoni üzleti negyedet, annak számait és épületeit, nagyjából sejtései támadhatnak, hogy mennyi esélye van a magyar gazdasági szabadságharcnak. De ha szembesül az Európa Parlamentben elhangzott, Magyarországot kritizáló ostobaságokkal, megint csak más összefüggésekre jön rá.
Szóval mindig érdemes messzebbre nézni. Egyrészt azért, mert minél inkább egyben látjuk a világot, annál inkább tisztába jövünk saját helyzetünkkel, másrészt a nagyvilág eseményeinek mindig vannak olyan vonatkozásai, melyek ránk is vonatkoznak, ha másért nem, azért, mert az emberek vagyunk.
Néhány héttel ezelőtt Bécsben például egy tüntetésbe futottam bele. A hazarák követeltek igazságot népüknek. Életemben nem hallottam róluk, így itthon utánanéztem, mi ez az egész.
Közben egyik kedves és figyelmes blogolvasóm arra hívta fel a figyelmet, hogy a témához kapcsolódik Khaled Hosseini: Papírsárkányok című regénye.
Ez alkalommal nem akartam olykor három évtizedes várólistámra tenni a könyvet, helyette pénteken elfutottam a Berzsenyi Dániel Könyvtárba, a polcról leemeltem az említett regényt.
Tegnap este elkezdtem olvasni, és már a 20. oldal után éreztem, hogy egy olyan világba (Afganisztán, Kabul stb.) kapok betekintést, amiről olvastam ezt-azt persze, de a bennem kialakult kép (beetetés?) köszönő viszonyban sincs a lényeggel.
Lehet, később beszámolok róla, ha akarjátok, ha nem.
A Persepolis egyik üzenete
Tegnap este a családi filmklub keretében megnéztük a Persepolis című animációs filmet. A 2007-es francia alkotás Marjane Satrapi önéletrajzi ihletésű képregényéből készült és egy iráni kislány felnőtté válását, iráni és bécsi élményeit meséli el.
A lírai hangvételű, Oscar-díjra is jelölt alkotásnak számos üzenete van politikáról, vallásról, szabadságról, emberi humánumról.
Ami még ezek mellett eszembe jutott nagy hirtelen, az az, hogy milyen gyorsan és milyen könnyen taccsra lehet tenni egy országot, hogy egy maroknyi embercsoport tevékenysége nyomán micsoda borzasztó hellyé vált az egykori Perzsia. És hogy ehhez hogyan asszisztáltak a tudatlan tömegek, és hogyan vergődtek azok, akik valami szebbre, jobbra vágytak.
Aztán eszembe jutott az a perzsa lány, aki – az emlékezes, erőszakba torkollott szavazás után – férjével együtt néhány éve elmenekült Iránból, és akikkel a Sziget egyik koncertjén sikerül néhány szót váltani és néhány sört közösen lecsúsztatni. (Lásd a második fotót.)
Szóval vigyázni, gondolkodni és sokat olvasni. Nem elcseszni.
„Csak jó könyveket szabad olvasni, mert az élet rövid” – magyarázta 40 évvel ezelőtt nagymamám húga, aki ehhez is tartotta magát egész életében.
Úgy 30 évvel ezelőtt jöttem rá, hogy igaza van, csak éppen akkor úgy tűnt, hogy az élet végtelen hosszú, így végtelen hosszú időm van arra, hogy elolvassam a véges számú jó könyveket, nem lesz semmi baj ezzel.
Most látom, hogy baj van: bármennyire is igyekszem, nem végzek a listámmal, ami ráadásul nem rövidül, hanem egyre hosszabb lesz.
A napokban kivettem a könyvtárból Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényét, ami még a legelején, közel 30 évvel ezelőtt került fel a listámra.
Nem egy szapora munka, de azért igyekszem.
Nem nosztalgiából, sokkal inkább érdeklődésből és szórakozásból nézzük fiammal heti két három este a Yes Minister (magyarul: Igenis, miniszter úr!) című sitcom epizódjait.
Minden idők hatodik legnépszerűbb brit komikus sorozatáról van szó, melynek klasszikus epizódjait a nyolcvanas évek elején készítették.
Amellett hogy humorosan lebbenti fel a fátylat a politika, illetve a képviselői demokrácia lényegéről (Margaret Thatcher is a rajongói között volt), arra is jó, hogy lássuk, hogyan változott a világ azóta.
Az idő múlásával kapcsolatos két megjegyzés:
1. Akkoriban nem voltak még számítógépek és internet. Az íróasztalokon nem voltak monitorok. a miniszterek, államtitkárok, titkárnők, bürokraták elővették a papírokat, tollakat, írógépet, mappákat és gémkapcsokat, és azokkal dolgoztak. És láthatóan nem mentek semmivel rosszabbul a dolgok, mint most. Simán el tudnám képzelni most is. Akkor az idő az információk összevadászásával telt, most meg azzal, hogy kiszűrjük, mi fontos és mi nem. Ez utóbbi semmivel sem gyorsabb és egyszerűbb folyamat.
2. Akkortájt még olyan dolgokkal vicceltek, melyekkel már rég nem lehet, mert szigorúan tiltja a politikai korrektségnek nevezett globális képmutatás. Próbálnánk meg most közszolgálati tévén kifigurázni az Afrikai országokat, a németek múltját vagy a déli népek slendriánságát. Lenne nagy balhé. Pedig lehet ezt is intelligensen és valódi méreg nélkül csinálni. A humor nemcsak a buta hatalom legnagyobb ellensége és az okos hatalom barátja, de egyben a legjobb levezető szelep.
