Nagy valószínűséggel egyikünknek sincs fogalma, hogy valójában mi is történik a mélyben az azerbajdzsáni fejszés gyilkos kontra Örményország ügyben.
Tegyük félre a politikai korrektséget és valljuk be: a két ország innen a távolból kb. annyira néz ki beárnyékoltnak és periférikusnak, mint mondjuk Magyarország brüsszeli szemmel.
Viszont most hirtelen mindenki azeri és örményszakértő lett, élükön a magyar sajtóval, amely eddig ugyanúgy levegőnek nézte a két államot, mint úgy általában a nagyvilágban zajló eseményeket.
A hirtelen jött érdeklődés oka, hogy Magyarország – egy nemzetközi egyezményre hivatkozva – hazaengedte Ramil Safarovot, akit csak “baltás gyilkos” néven ismer a bulváron szocializálódott közvélemény.
Az azeri Safarov 2004-ben egy baltával lemészárolta alvó örmény szobatársát.
Mind a ketten katonák voltak, akik Budapestre egy NATO nyelvtanfolyamra érkeztek.
A Magyarországon életfogytiglant kapott Safarov Azerbajdzsánban azonban nemhogy nem folytatta a börtönbüntetését, ahogy illett volna, de először elnöki kegyelmet kapott, majd őrnaggyá léptették elő.
Hogy pontosan milyen indokkal, azt nem tudjuk, mégiscsak furcsa vitézség valakit egy kollégiumi szobában álmában baltával agyonverni.
Az örmények mindezt látva módfelett idegesek lettek, az ősellenség Azerbajdzsán és a “baltás gyilkos” mellett immár Magyarországra is.
Megszakították velünk a diplomáciai kapcsolatot, az ottani konzulátusunkról letépték a piros-fehér-zöld zászlót és – ahogy illik – akkurátusan elégették azt.
Innen a Wesselényi utcából úgy tűnik, hogy a magyar kormány döntése nem szeplőtlen.
Ha tényleg fogalmuk sem volt, hogy mi lesz a hazaengedés vége, akkor szimplán amatőr a magyar diplomácia, ha volt, és ilyen-olyan előnyöket remélnek az azeri barátságtól, akkor meg az irányvonalnak nem örülünk, még akkor sem, ha lehet rá erőltetett, de szomorú végkicsengésű magyarázatokat találni. (Érdekes egybeesés a londoni politikai darab sztorijával.)
Csakhogy a mostani magyar okoskodások alapjait nem annyira a tisztánlátás iránti vágy vagy az erkölcsi kérdések alkotják, hanem egyszerű pártpolitika.
Megszoktuk, hogy igazodunk a vezérszólamokhoz.
Merthogy a túró tudja, mi zajlik ezekben távoli országokban, viszont ha hiszek Orbán Viktorban, akkor jogos volt a baltás gyilkos hazazsuppolása, és ne firtassuk, ki ölt meg kit.
Ha utálom Orbán Viktort, akkor éljenek az örmények, és feltétlen igazat adok mindenkinek, aki víz alá akar nyomni bennünket, megérdemeljük, hogy megfulladjunk.
Lényeg, hogy ismét van egy indok, aminek segítségével egymásba tudjuk vágni a fejszét. Jó mélyen, hadd fájjon, repüljön a forgács, dőljön a fa, és vele együtt mi is.
A két ázsiai ország egyébként – ha érdekel valakit – egy bizonyos Hegyi-Karabah nevű terület miatt csikorgatja egymásra a fogát. Biztos tejjel-mézzel folyó Kánaánról van szó, mivel a kilencvenes évek elején kb. 30 ezer ember halt meg érte.
Még szerencse, hogy nekünk nincs Hegyi-Karabahunk.
Egyelőre.