jozing


Kitakarítottam

Ígéretemhez híven kitakarítottam a kis irodát.

Miközben a bútorokat ide-oda húzogattam a néhány négyzetméteren, azon járt az agyam kemény néhány másodpercig, hogy a takarítási módszerek két nagy csoportra osztatók.

1. Látszatcentrikus takarítások
2. Strukturális takarítások

Látszatcentrikus egy takarítás, ha a munkálatok során a felmosás és a bútorok kifényezése a lényeg. Söpréssel nem bíbelődünk, egy vödörbe nyomott moppal kikerüljük a tárgyakat, miközben a bútorok vízszintes felületét valami csillogó anyaggal kenjük be. A polc alatt rohadó almacsutka, a szekrény tetején levő ujjnyi por vagy az íróasztal mögötti pókháló marad, az alkalmi vendégek úgysem veszik észre.

A strukturális takarításnál mindenekelőtt alaposan leporolunk és összesöprünk. Elhúzzuk az asztalt, odébb lökjük a számítógépet, felállunk a székre, átválogatjuk az asztalon felgyülemlett kacatokat és kirázzuk az udvaron a szőnyeget. Mellékesen felmosunk és fényezünk.

Az országra a sok parasztvakítás látszatcentrikus fényezés után nyilván ráférne egy strukturális takarítás is, csak éppen az ilyen jellegű takarító jó ideje hiányszakma.

És most jól és bátran odamondogattam.


Egy elmaradt takarítás kapcsán

Lehet, hogy mégiscsak ki kellett volna takarítanom délután a kicsi, de barátságos irodámat.

Csak hát kint esett az eső, fújt a szél, az ablaknyitással bejött volna a hideg, és a szőnyegek kirázása is macerás lett volna ilyen időben.

Így hát munkám végeztével gondolkodtam egy kicsit, belebámultam a közeledő ködös, nyirkos estébe, és holnapra halasztottam a dolgot.

Lehet, kár volt. Ugyanis kötelességtudó ember lévén Dionüszoszt kizárom az irodából, és zavar, ha nem végzem el a feladatot, még akkor is, ha azt magam jelöltem ki magamnak.

Ha nem lenne ez apró kis lelkiismeret-furdalásom most este, talán nehezebben jutnának be agyamba a kellemetlen gondolatok, melyek az utóbbi hetek hazai híreit olvasva gyűltek össze. Nincs határozott alakjuk vagy mondanivalójuk, csak felhőt alkotnak és elzárják a napot.

Valami olyasmit a homályos üzenete a felhőnek, hogy nincs olyan irány, amely ne a sötétség felé vinne bennünket.

Brrr.

Holnap mindenképpen kitakarítok.


Tenyészmén

Amikor koradélutám megérkezett a “Csődör érkezett a veszprémi zebrákhoz” című MTI-hír, már akkor kerekebb lett a szemem.

Később – további hangulatjavításként – megérkezett a folytatás is.

“JAVÍTÁS – Csődör érkezett a veszprémi zebrákhoz

Felhívjuk felhasználóink figyelmét, hogy a 2012. szeptember 12. 13:17 órakor kiadott, Csődör érkezett a veszprémi zebrákhoz című anyagunk 1. bekezdésében a szöveg helyesen:

…a tenyészmén vendégségbe érkezett, hogy szaporulatról gondoskodjon az állatkertnek.”

—-

Most, hogy felkeltettem az érdeklődéseteket, úgy illik, hogy tájékoztassalak benneteket az egész sztoriról:

——————

Csődör érkezett a veszprémi zebrákhoz

Zebracsődörrel bővült a Veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark afrikai szavanna kifutója; a tenyészmén vendégségbe érkezett, hogy szaporulatról gondoskodjon az állatkertnek.
Az ötesztendős győri csődör csupán tenyészkihelyezésbe érkezett az állatkertbe, és mivel előző bemutató helyén már bizonyított, reméljük, hogy a veszprémi zebrakancákat is sikerül meghódítania – közölte Szabó Petra projektmenedzser szerdán az MTI-vel.
Hozzátette: a mintegy egy hektár nagyságú kifutón a zebrák egy négyfős zsiráfcsapattal és a szélesszájú orrszarvúcsaláddal osztoznak.
Az alföldi zebrák az afrikai szavannák jellegzetes növényevői. Mind a nyílt, mind az erdős szavannákon megtalálhatóak csapatai, de legszívesebben a víz közeli területeken legelésznek. Zoológusok szerint a zebra csíkjai az álcázást szolgálják. Egy magas fűben álló, mozdulatlan zebra gyakorlatilag észrevehetetlen egy oroszlán számára, mivel a zebra elsődleges ragadozója, az oroszlán színvak. A csíkok emellett a társas viselkedésben is szerepet játszhatnak, a mintázatban található apró eltérések az egyedek elkülönítését szolgálják.


Ferenc egyedül maradt

Olvasom a Nyugaton és az Indexen, hogy hiába a – feltehetően felbérelt – bulvármédia segítsége, Gyurcsány Ferenc éhségsztrájkja a kutyát nem érdekel.

Kínos, mint az egész ember maga.

Még mielőtt a Fidesz, MSZP, Jobbik, az LMP és a többiek elkezdenének mosolyogni, meg kell osztanom abbéli véleményemet, hogy Ferenc mester Kossuth téri magánya túlmutat önmagán.

Valószínűleg akárki költözne abba a sátorba a parlamenti széksorokból, nagyjából hasonló érdeklődést váltana ki.

Ennyi a hitele és társadalmi beágyazottsága annak, ami jelenleg politika címen fut Magyarországon.

Szomorú persze, de nem biztos, hogy annyira rossz jel.

Csak érteni kellene az üzenetből. Itt is, ott is, amott is.


Hány Fahrenheit van most nálunk?

Közepesen (a „közepes” a közepesnél is gyatrább jelző, de most dacból nem keresek mást) volt izgalmas a szombat esti szövegírók találkozója.

Nagy újdonságok vagy meglepetések nem hangzottak el, viszont úgy félidőtől fogva egész kellemes volt hallgatni a három férfiút.

Beck Zoli líraian volt akadémikus, Czutor Zoltán megjegyzéseivel magabiztosabban találta fején a szöget, mint dalaiban; sajnos Varga Bence meg nem értett iróniája háttérbe szorult.

A nagy kérdés számomra az lett volna, amit a beszélgetők igencsak szőrmentén érintettek: hol is van jelenleg a szövegírás, az irodalom szerepe a mindennapokban?

Erről Czutor közvetve annyit mondott, hogy a versesköteteket jelenleg 70, míg sikeres lemezeket 900 példányban adják el Magyarországon, és hogy a kultúrának semmi súlya nincs.

Ez utóbbival nem lehet nem egyetérteni, ugyanis az a tapasztalatom, hogy amikor kultúrának mondanak, már nagyon sok esetben nem az, hanem csak valamilyen pótlék, E-adalék (színészek magánélete, televíziós tehetségkutatók felfedezettjei stb.).

Már a kultúra szót is rossz szájízzel írom le, ideje lenne egy más főnevet találni arra a szegmensre, ami megmaradt belőle.

Ezt a részt le is zárom, mert nem akarok itt vasárnap korán reggel nyafogásszagot árasztani.

Furcsa véletlen, hogy mikor hazaértem, egy könyvtári dvd-vel várt a fiam.

A 451 Fahrenheit film az, 1966-ban készült Ray Bradbury regénye alapján, rendezője Francois Truffaut.

Gondolom, többen ismeritek.

Egy olyan jövőben játszódik, ahol külön hatóság foglalkozik a könyvek elégetésével. A könyvek 451 Fahrenheiten égnek, és azért kell megsemmisíteni őket, mert boldogtalanná teszik az embereket.

Nem is annyira diktatúra van, inkább csak egy, a nagyképernyős tévék és a gyógyszerek által leszedált, elhülyült, simán működő, érzelmek nélküli társadalom.

Apró, kiragadott jelenet: Montag, a főhős – aki eredetileg békés könyvégető – felolvas felesége barátnőinek egy (természetesen tiltott) romantikus könyvből, azok elkezdenek sírni, majd iszonyúan megsértődnek és megharagudnak Montagra, mert az annyira bunkó, hogy felzaklatta, boldogtalanná tette őket.

Montag végül a várostól messze, a folyó felső folyásánál (és egy új nő is beúszik a képbe) találja meg a helyét. Ott egy maroknyi társadalomkívüli tanyázik, a könyvemberek, akik megtanulják kívülről a könyveket, hogy majd egyszer talán, ha úgy adódik, szükség lesz rájuk.

Nem tudom, hogy most hány Fahrenheit van most nálunk, de szombaton a Savaria moziban talán-talán sikerült pár fokkal hűteni a levegőt.


Matematika

Ha naponta átlagban három témát használok fel cikkekben vagy blogbejegyzésekben, és napi öt témát jegyzek fel későbbi feldolgozásra, mikor érek a munka végére, ha jelenleg kb. 120 ötlet van a listámon?


Képzeletbeli lottónyeremény

Kb. egy évtizede tanítok egy nyelvkönyvet, ami a feltételes mód gyakorlása ürügyén azt kérdezi a tanulóktól, hogy mihez fognának, ha megütnék a főnyereményt.

Ennek a tankönyvi feladatnak a révén talán több száz embert is megkérdeztem ilyen irányú terveiről, hogy nagyon változatos válaszokat kapjak.

A napokban jöttem rá, hogy igazából én magam soha nem játszottam el ezzel a gondolattal. Ennél racionálisabb vagyok; és ha átmegyek irracionálisba, akkor nagyon más irányban teszem azt.

De most valamiért eltűnődtem ezen a pénzes dolgon, hogy – a számos személyes beruházáson kívül – de jó is lenne felkarolni egy fiatal, tehetséges zenekart, kiállítás-megnyitókon koccintani, ott okosakat beszélgetni, finoman könyveket csempészni a gyerekek kezébe, a független sajtó termőföldjét locsolni.

És számos ilyesmi, ha már más nem nagyon teszi, és milyen sok érték, értékes ember hever parlagon, akik apró csodák millióira lennének képesek, ha meglenne az alkotókörnyezet.

Azt hiszem, ez örömet okozna.

Egyelőre azonban ne reménykedjen senki, soha nem vettem még lottót, és azt hiszem, nem is fogok.

Bánom is, hogy kikotyogtam.


Nem irigylem, aki nem érti 1

Tudom, hogy meg akartátok kérdezni, csak nem volt hozzá bátorságotok.

Válaszom: igen, újabb könyveket olvasok.

Egyik közülük egy erősen megsárgult, 1981-es kötet, melyet a megyei könyvtár utolsó kiárusításán vettem kemény 100 forintért.

A könyv címe Fancsikó és Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj!, és a szerzőt, egy bizonyos Esterházy Pétert „a fiatal magyar irodalom egyik legtehetségesebb alkotója”-ként jellemzi a fülszöveg.

Összegyűjtött írások állítólag, bár nekem nagyon is úgy tűnnek, hogy alapból összefüggenek, de teljesen mindegy, ezt úgysem akartátok megkérdezni.

Esterházy még a későbbi önmagánál is köldöknézegetőbb, de annyira tud írni, hogy még így is roppantul élveztető.

Ezzel párhuzamosan olvasom Cormac McCarthy határtrilógiájának második részét, a Crossingot.

Elsőként a Road című könyvére nyúltam rá jó érzékkel az Amazonon, majd mikor elolvastam minden olvasmányélményeim egyik legsötétebb és legriasztóbb sztoriját, utánanéztem a fickónak, és kiderült, a tengerentúlon kb. akkora sztár mint nálunk Esterházy.

Stílusa pont az ellenkező véglet, de ennek elemzésébe most nem mennék be. A Roadról írtam a Kimozdulón annak idején.

Aztán valamelyik ünnepre megkaptam az író úgynevezett Határvidék-trilógiájának első darabját, a Vad lovakat amiről már csak egy blogbejegyzésre futotta, mert időközben rájöttem, hogy nem kell ezt erőltetni, az átlagolvasó nem nagyon szeret olvasni irodalomról, akit érdekel, az meg itt eldugva is megtalálja.

Tavaly egy londoni bolhapiacon használtan sikerült megvennem a trilógia harmadik kötetét (Cities of Plain). Jó hír, hogy fillérekért kaptam, rossz, hogy olyan kicsi betűkkel van írva, hogy majd új szemüveget kell csináltatnom hozzá.

A másodikat, a Crossingot, amit most olvasok, megint csak az Amazonnal hozattam, hozzájárulva ahhoz forgatókönyvhöz, mely szerint az amerikai cég hosszútávon majd lenyom minden kiskereskedőt. De hát mindenki nem járhat jó, ugye, nekem meg nagyon kellett a könyv.

A Crossing jó drarabig kitart majd mint esti olvasmány. Mire esténként, vagy inkább éjszaka hozzájutok – már – szemüveg ide vagy oda – összefolynak a betűk.

25 oldal után eddig annyi derült ki, hogy a történet (ahogy az lenni szokott a Határvidék-trilógiában) az USA és Mexikó határvidéken játszódik valamikor a két világháború között. Nagyon hideg van, és két srác egy nőstényfarkast igyekszik becserkészni.

Tudom, hogy ebből nem egyértelmű, de higgyétek el, szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik, olyannak, ami minden tekintetben kellően messzire visz.

És nem irigylem, aki nem érti.


Mi egymásba vágjuk az azerbajdzsáni fejszét 3

Nagy valószínűséggel egyikünknek sincs fogalma, hogy valójában mi is történik a mélyben az azerbajdzsáni fejszés gyilkos kontra Örményország ügyben.

Tegyük félre a politikai korrektséget és valljuk be: a két ország innen a távolból kb. annyira néz ki beárnyékoltnak és periférikusnak, mint mondjuk Magyarország brüsszeli szemmel.

Viszont most hirtelen mindenki azeri és örményszakértő lett, élükön a magyar sajtóval, amely eddig ugyanúgy levegőnek nézte a két államot, mint úgy általában a nagyvilágban zajló eseményeket.

A hirtelen jött érdeklődés oka, hogy Magyarország – egy nemzetközi egyezményre hivatkozva – hazaengedte Ramil Safarovot, akit csak “baltás gyilkos” néven ismer a bulváron szocializálódott közvélemény.

Az azeri Safarov 2004-ben egy baltával lemészárolta alvó örmény szobatársát.

Mind a ketten katonák voltak, akik Budapestre egy NATO nyelvtanfolyamra érkeztek.

A Magyarországon életfogytiglant kapott Safarov Azerbajdzsánban azonban nemhogy nem folytatta a börtönbüntetését, ahogy illett volna, de először elnöki kegyelmet kapott, majd őrnaggyá léptették elő.

Hogy pontosan milyen indokkal, azt nem tudjuk, mégiscsak furcsa vitézség valakit egy kollégiumi szobában álmában baltával agyonverni.

Az örmények mindezt látva módfelett idegesek lettek, az ősellenség Azerbajdzsán és a “baltás gyilkos” mellett immár Magyarországra is.

Megszakították velünk a diplomáciai kapcsolatot, az ottani konzulátusunkról letépték a piros-fehér-zöld zászlót és – ahogy illik – akkurátusan elégették azt.

Innen a Wesselényi utcából úgy tűnik, hogy a magyar kormány döntése nem szeplőtlen.

Ha tényleg fogalmuk sem volt, hogy mi lesz a hazaengedés vége, akkor szimplán amatőr a magyar diplomácia, ha volt, és ilyen-olyan előnyöket remélnek az azeri barátságtól, akkor meg az irányvonalnak nem örülünk, még akkor sem, ha lehet rá erőltetett, de szomorú végkicsengésű magyarázatokat találni. (Érdekes egybeesés a londoni politikai darab sztorijával.)

Csakhogy a mostani magyar okoskodások alapjait nem annyira a tisztánlátás iránti vágy vagy az erkölcsi kérdések alkotják, hanem egyszerű pártpolitika.

Megszoktuk, hogy igazodunk a vezérszólamokhoz.

Merthogy a túró tudja, mi zajlik ezekben távoli országokban, viszont ha hiszek Orbán Viktorban, akkor jogos volt a baltás gyilkos hazazsuppolása, és ne firtassuk, ki ölt meg kit.

Ha utálom Orbán Viktort, akkor éljenek az örmények, és feltétlen igazat adok mindenkinek, aki víz alá akar nyomni bennünket, megérdemeljük, hogy megfulladjunk.

Lényeg, hogy ismét van egy indok, aminek segítségével egymásba tudjuk vágni a fejszét. Jó mélyen, hadd fájjon, repüljön a forgács, dőljön a fa, és vele együtt mi is.

A két ázsiai ország egyébként – ha érdekel valakit – egy bizonyos Hegyi-Karabah nevű terület miatt csikorgatja egymásra a fogát. Biztos tejjel-mézzel folyó Kánaánról van szó, mivel a kilencvenes évek elején kb. 30 ezer ember halt meg érte.

Még szerencse, hogy nekünk nincs Hegyi-Karabahunk.

Egyelőre.