Nemsokára indul a Magyar Televízió háromdimenziós adása – hallom a nagy bejelentést az esti híradóban.

A bejelentést homályos, önmagukhoz képest elcsúszott mozgóképek illusztrálják, bemutatva, milyen is egy 3D-s adás.

Én résen vagyok, ugrom a polchoz, ahonnan lekapom az ott porosodó papírszemüveget, melyet még fiam hozott haza egyszer a moziból. Büszke vagyok, hogy emlékszem, van itthon ilyen.

És ülök a tévé előtt az idióta piros/zöld vacakban, a hír még tart, én meg várom, hogy kirajzolódjanak a térhatású képek. De nem rajzolódnak.

Kell egy kis idő, amíg leesik, hogy az ötezer forintos tévém nem tökéletes a 3D-s adások vételére.

Kicsit ostobán érzem magam, de aztán csak legyintek, hogy hát igen, van, amikor nem gondolom végig a dolgokat.

Az objektivitás (és hogy az olvasók előtt kicsit emeljem a megtépázott műszaki tájékozottságomat) miatt közlöm: nem olyan rég egy nagy műszaki áruházban nézegettem ezeket a 3D-s, több százezer forintos tévéket.

Azt már megint csak halkan mondom, hogy majdnem ugyanazt láttam, mint ma.

Nem lesz olcsó mulatság meggyőzni az embereket, hogy ennek van értelme.

Ma reggel leállt a hűtő. 15 éves Lehel. Ennél tragikusabb események is történnek az életben, de azért kellemetlen ügy, ez a háztartási eszköz úgy hozzánőtt a mindennapjainkhoz, mint politikushoz a füllentés.

A helyzetet (beleértve a tejet, vajat, májkrémet és egyebeket) az mentette meg, hogy a picében tartalékban volt egy kicsi hűtő, mely előtte irodai szolgálatra volt befogva.

Még munka előtt gyorsan lehordtunk minden romlandót a pincébe, beüzemeltük a drágát, majd amikor délután hazaértem, nekiláttam, hogy stabilizáljam a helyzetet.

Először is felcígeltem a pincéből a kishűtőt, és betettem a nagy helyére. Ez némi macerával járt, a hűtő ugyanis be volt építve a konyhaszekrénybe, alaposan szét kellett dönteni az egészet.

Ezt a műveletet sikerrel abszolváltam, és koraestére már vígan duruzsolt a kishűtő az új helyén, főleg azután, hogy ügyesen kiékeltem a lábait.

A beteg nagyhűtőt ideiglenes jelleggel kitelepítettem a közös folyosóra.

Ügyében telefonos konzultációt folytattam egy szakemberrel, aki közölte: a dobozban működő kislámpa nem jelent semmit. Sem jót, sem rosszat, ne legyenek vérmes reményeim.

Mindenesetre most este sikerült leszerelnem róla a hőfokszabályozót, valamikor holnap megejtem az ellenőrzését. Ha csak ez a baja, akkor nincs minden veszve.

Innen jut eszembe a szülői ház Szaratov márkájú hűtője, amely iszonyatos hangokat adott, de vagy 30-35 évig működött – anyu őszinte sajnálatára.

Nem vagyok egy nagy focipárti, a hétköznapjaimba nem igazán zavar be, hogy mit játszott a Haladás a hétvégén.

De a világbajnokság vagy az Európa-bajnokság, nos, az valami más.

Azt nem mondom, hogy ilyenkor nem lehet levakarni a képernyőről, de az sem igaz, hogy nem élvezem, ha olyan meccseket látok, mint a tegnapi olasz-spanyol. A labdarúgásnak egy bizonyos szint felett már vannak érintkezési pontjai a művészettel. (Egy bizonyos szint alatt pedig a nagybetűs Játékkal. A kettő közötti területtel van a gond, de ez most mellékszál.)

Azért azt nem nehéz belátni, hogy minden meccs, minden szakkommentár, minden tévében futó labdás reklám kicsit olyan, mint az alkoholmentes sör: olyan mintha, de a lényeg hiányzik belőle.

Esetünkben ez a lényeg ugye magyar válogatott lenne.

Nem állok neki sírni és ríni, megteszik sokan helyettem, most csak azon az álkérdésen filozofálok, hogy akkor melyik csapatnak szurkoljak.

A tét kb. akkora, mint kiválasztani az alkoholmentes sört az ábécében: majdnem mindegy a választás, de valamit be kell tenni a kosárba.

Így jutottam el 5 perccel ezelőtt az ukrán válogatotthoz. Annyira messze van tőlem az a nép, az a kultúra, annyi rossz dolgot mondtak a csapatról, meg annyival szegényebbek és szerencsétlenebbek, mint az ellenfél svédek, hogy elkezdtem értük kicsit szorítani.

Ha meg valamiért csalódást okoznak, tartalékban még ott vannak a hozzám közelebbi, de azért szurkolásra szoruló lengyelek, horvátok, csehek.

A szenvedélyt meg legfeljebb más ügyekre tartalékolom.

Pontosan egy hete tettem fel a „Két hét alatt ez történt” bejegyzésemet, amely mondanivalóját tekintve nem járt be követhetetlen szellemi magasságokat, egyszerűen konstatálta – még csak nem is bosszankodva, csak afféle rezignált belenyugvással – hogy a szombathelyi Wesselényi utcában két hete nem sikerült körbeaszfaltozni egy fedlapot.

Ilyen volt az akkori csendélet.

Jelentem, a helyzet azóta csak aprót módosult. A körbeaszfaltozás továbbra is várat magára, nyilván egy ilyen jelentős projektnek idő kell.

Közben a lakók, az autósok, egy szélesebb haszonjármű vezetője vagy akárki megelégelte az út közepén álló akadályt, és finoman az út baloldalára csoportosította át a terelőnyilat, a köveket és a villogót (amiből közben kifogyott az áram).

Így már mindenki vígan ráhajthat erre a kis futóműtesztre, amit remekül kiegészít az út jobboldalán jelentős növekedésnek indult kátyú.

Most már kezdek kíváncsi lenni a folytatásra.

Nem akarok ezen a szép péntek délutánon vészmadárkodni, de van egy olyan érzésem, hogy rossz irányban áll a hajó orra.

Mindenki abban hisz, amiben akar persze – ki abban, hogy Orbán Viktor diktatúrát épít, ki abban, hogy ez a nagy gazdasági szabadságharc ára -, de ha rám hallgattok (mondjuk, miért tennétek, de mindegy), akkor szigorúan abból induljatok ki, amit tapasztaltok.

A többi csak szó, amelyből nagyon sokat és sokfélét lehet előállítani, a saját vagy a megrendelő ízlése szerint.

Történetesen én például most azt tapasztalom, hogy a környezetemben levő kisvállalkozások kezdik bedobni a törölközőt.

Az már csak következtetés, hogy ennek nem lesz jó vége. Amikor a közalkalmazottak vesztik el állásukat, az sem nagy öröm, de amikor a kisvállalkozások húzzák le a rolót, na, az megint más tészta.

A sugalmazás szerint persze minden közép- és kisvállalkozó potenciális adócsaló, de ha közelebb hajolunk, akkor rájövünk, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen csoport, amely nem tartja a markát az állam felé. Ők nem kapnak adókedvezményt, nem pályáznak, nem vettek részt a privatizációs bizniszben, nem kapnak állami és önkormányzati zsírt, szinte teljesen kimaradnak a közbeszerzésnek nevezett zsebtömésből.

Csak dolgoznak, igyekeznek megélni, ami egyre inkább csak azt jelenti, hogy próbálják befizetni a számlákat, melyeket egyre furcsább jogcímeken kapnak a kapzsi és tehetetlen államtól, mely sok mindent megígért nekik, hogy aztán mindennek az ellenkezője valósuljon meg.

A hatóságok sportszerű működése, ellenőrzési gyakorlata is megérne egy misét, de arról szóljon máskor a harang.

Ez a harang a kisvállalkozásoknak szól, illetve arról, hogy izgalmas lesz, ha ezek az emberek rázúdulnak az államra, nemcsak nem fizetnek majd be semmit, de beállnak a markukat tartók sorába.

Örömmel jelentem, én ma hozzájárultam a helyzet javításához.

Két szombathelyi kereskedelmi egységnél is hagytam pénzt, mindkettő helyi kisvállalkozás.

Az egyik belvárosi könyvesboltban – amely a könyvhét idejére kitelepült a Fő térre – megvettem a 2012-es Körképet (harminchét mai magyar író kisprózája), majd néhány száz méterrel odébb külsőt vettem a biciklimre, amit rövid gondolkodás után megtoldottam két újabb fékpofával (a hátsó kerék sikere után).

Az első helyen 2080, a másodikon 2250 forintot hagytam, jelentősen hozzájárulva a szombathelyi GDP-hez.

Komoly érvágás a családi költségvetésben, de megnyugtat a tudat, hogy megtettem, ami tőlem telik.

De félek, ez nem lesz elég.

Nézem a híradót, hogy a britek hogyan köszöntötték fel a királynőjüket, a 60 éve hivatalban levő államfőjüket.

Nem a látványos ünnepségről van szó, hanem arról, ahogy az utca embere lobogtatja a kis papírzászlóját, és a sírásig meghatódik, amikor elmegy előtte az ősz hajú uralkodó.

Nos, azt hiszem Áder János némileg kevesebbet jelent a magyaroknak.

Tudom, ostobaság az összehasonlítgatás, de mit tegyen a gyarló ember, ha eszébe jut.

Mondjuk ha Áder 60 évig hivatalban lenne …

22 évvel ezelőtt költöztünk a házba, akkor örököltük meg a szenespincében a végletekig leharcolt asztalt. Mindenféle limlom volt mellette, alatta és rajta.

Mivel erősen korhadásnak indult, néhányszor erős veszély fenyegette, hogy a lomtalanító-teherautó platóján végzi. De valahogy mindig megúszta, a szúvak nagy örömére, akik degeszre lakmározták magukat a pincedoh által alaposan felpuhított fából.

Azért arra jó volt, hogy télen virágokat és cserepeket tartsunk rajta.

Az asztal életében a fordulópontot a tavalyi év jelentette. Ekkor döntöttem úgy, hogy valamit jó lenne kezdeni a bútordarabbal.

Kezdtem is. Átcipeltem a pince másik végében levő műhelyembe (illetve abba a helyiségbe, amit én annak hívok). Először megállapítottam, hogy sokkal rosszabb állapotban van, mint látszott, majd kicsit simogattam itt-ott, hogy aztán magára hagyjam egy évig. Mentségemre legyen mondva, nem teljesen rajtam múlott a dolog.

A pincébe és az asztalhoz tavasszal tértem vissza, gyaluval, csiszolóval, vésővel, kalapáccsal, fűrésszel, ecsettel és hasonlókkal.

Néhány laza hétvége bőven elég volt, hogy az egykori asztalból újból asztal legyen.

És ha már asztal lett, ki is tettem a napra. Most a kertben hunyorog a fénybe, és szerintem még az esőnek is örül, annak ellenére, hogy a felületét nem valami strapabíró anyaggal kentem be: sajnos csak beltéri lakkot találtam a szekrényemben.

A múlt héten vettem egy jókora fóliát a Gazda Áruházban, azzal próbálom letakarni az eső elől. A lapján levő furnért lehet, javítani kell majd az esős évszak beálltával, amit cseppet sem fogok bánni.

Ha jól számolom, éppen két hete ez a csendélet fogadja az autósokat és mindenkit a szombathelyi Wesselényi utcában.

Két hete nem sikerül a fedlapot körbeaszfaltozni az utca közepén.