Szombat este valamerre mozdulni kellene, de olyan sok választás nincs. A Savaria mozi előterében a 30Y játszik. Ha nem láttam volna őket már hússzor, talán szóba jöhetne Beck Zoli és csapata, de én most valami másra vágyom.
Így kerül képbe a színház, ahol Alföldi Róbert új darabja fut, éppen premier utáni állapotban. Csodával határos módon jegyünk is lesz, így aztán este hétkor ott ülök a nézőtéren, részben készületlenül.
Annyiban mindenképpen, hogy nem olvastam el előtte az eredeti Ben Johnsont, készületlenségemet viszont enyhíti, hogy – szinte napra pontosan két évvel ezelőtt – már megnéztem egy Alföldi-darabot Szombathelyen, és részletesen le is írtam, mit is gondolok róla.
Többek között azt is, hogy részemről a várt csoda akkor elmaradt.
Így aztán csodát most sem várok.
Reneszánsz zenével indul a darab, hogy majd jó két óra múlva azzal is záruljon. Nyilván nem véletlenül, Alföldi valószínűleg ezzel is üzen nekünk, hova is tegyük Volponéját.
Ha így nézzük, gyakorlatilag hibátlan esőadásról van szó. A helyszín a középkor Velencéje, ahol is a címszereplő (Jordán Tamás) és ravasz szolgája (Bányai Kelemen Barna) lóvá teszi a környezetét, ami alaposan rá is szolgál erre. Közben kiderül, hogy mindenki csak a pénzt hajtja, az emberek igazmondást, becsületet, szerelmet, feleséget, gyereket elég könnyen beáldoznak az arany oltárán, hogy egymást ott verik át, ahol tudják, hogy az igazságszolgáltatás nem szolgáltat igazságot. A vaskos káromkodások közben mindenki megkapja a magáét, a közjegyző, rendőrség, a kereskedő, a zálogos, a macsó férj, a céda, a szende feleség, és jut egy ledes kereszten keresztül jut egy kicsi a vallásnak is.
Igen, ledes kereszt.
Merthogy Alföldi darabja meglehetősen dinamikusan kezeli az alaptörténetet. Nemcsak a nyelvezet aktualizált, de a diszleteken és a jelmezeken keresztül a teljes drámai tér is egyszerre és észrevétlen csapong időn és téren át, a szereplők pedig ki-kiszólnak a történetből, hol a súgó segítségét kérik, hol azon megy a csavart önirónia, hogy milyen trágárul beszélnek egyes dunántúli színházakban.
Mindez azonban egyetlen eleggyé gyúrva, megannyi nyelvi leleménnyel (szöveg: Spiró György), professzionális módon kidolgozott és eldolgozott részletekkel, első osztályú színészi munkával (szereposztás itt) és apró ötletek garmadájával: a férfiöltönyből kilógó rókafarkú kulcstartó és a buja női lábak között csilingelő kis csengettyűk már több mint kreativitás (jelmeztervező: Kálmán Eszter).
Szóval tényleg minden rendben van, olajozottan eltelik az egyetlen felvonás 130 perce, csak éppen nekem, önző és elkényeztetett nézőnek ez nem elég.
Ha nevetés, akkor fájdalmasan dolgozza meg a rekeszizmomat, mint a Zűrzavaros éjszaka, ha társadalomkritika, akkor nyomjon bele a szék alá, mint a Hosszú út az éjszakába, ha intellektuális felkérés, akkor játsszon velem, mint a Grönholm-módszer.
Ezek közül egyik sem történik.
Alföldi Róbert a Volponéval illedelmesen lefutja a kötelezőt, kapunk reneszánszt, vígjátékot, alföldis káromkodásokat és profizmust, aki nagyon akarja, beleerőltet némi aktuális közéleti látleletet is; szóval könnyedén meg is van a szintidő, de nem érzem, hogy a futó csúcsot akart volna dönteni.
Igaz, ha már angol és reneszánsz, akkor meg kell jegyezni, hogy Shakespeare sem foglalkozott annak idején csúcsdöntögetéssel: egyszerűen szórakoztatni és pénz keresni akart, aztán mégis mi lett belőle.
Mivel a színház büféjében kifogyott a száraz fehér (előző este premierbuli volt), és az egész el sem kezdődött színházbüfés estének amúgy is olyan zárórahangulata van (nesze neked agóra), így nőmmel egy belvárosi borozóban beszéljük meg a látottakat, társaság híján egymás között.
„Nem mondom, hogy nem ragadott végig magával” – mondja nőm, és lelkesen ecseteli a darab erényeit, hogy könnyed meg ilyesmi, kilenc pontot adva a tízből.
„Nem mondom, hogy végig magával ragadott” – mondom én, majd előadom a fenti eszmefuttatást.
Abban viszont egyetértünk, hogy a kikért Laposa olaszrizling kiváló, ahogy abban is, hogy ezerszer jobban jártunk, mit azok, akik otthon maradtak és a tévében Eurovíziót néztek.
No de itt most már álljunk meg, tényleg nehogy már az utóbbi legyen a kulturális mérce, még egy ilyen jelentéktelen blogbejegyzés esetén sem.
Értékelés: 7/10
Szólj hozzá!