Nem egy embert igyekeztem már meggyőzni Ian Brown nagyszerűségéről, de nagy sikerekről nem tudok beszámolni.

Aki ráérez, az már segítségem nélkül is rátalált, aki meg nem, az a belehallgatás után általában annyit mond udvariasan, hogy „aha”, és nem érti a lelkesedésemet, hogy az elmúlt évtizedben már két csengő hangot is kreáltam a dalaiból, az egyik a Gravy Train, a másik az UNKLE-projectes Be There.

Ez utóbbi mellesleg az egyik leghátborzongatóbb zenei videó, ami annyira jól sikerült, hogy hamarosan alaposan újravágták a végét, hogy ne nyugtalanítsák a kedves nézőket.

Na de valójában nem is akarok meggyőzni senkit semmiről, egyszerűen csak kikívánkozik belőlem, mint blogbejegyzéseim szinte mindegyike.

Szóval újabban megint rákaptam a legendás Stone Roses egykori énekesére. Mivel csak egyetlen cd-t vettem meg anno (Music of the Spheres), így inkább a Spotify-on hallgatom. Itt keveredett a fülembe az In the Year 2525, hogy bele is ragadjon masszívan.

A dalhoz kerestem nektek egy YouTube videót is. Sajna „gyári” nem készült hozzá, csak ez a rajongói változat, ami lelkesnek lelkes, el is kap valamit a hangulatból, de – fogalmazzunk finoman – nem tesz hozzá sokat.

A szöveg egyébként a jövőről szól, a különböző évszámokra különböző jövendöléseket fogamaz meg. 3535-re teszi a gyógyszereket, amelyek majd felszámolják az igazság és hazugság fogalmát, mert megmondják nekünk, hogy mit kell gondolnunk és tennünk.

4545-ben nem lesz szükségünk fogakra és szemekre, 5555-ben már a kéz és a láb is felesleges lesz, hiszen gépek végzik ezeket a funkciókat.

6565-ben nem lesznek férjek és feleségek, a gyerekek lombikban születnek.

7510-ben talán eljön Isten az ítéletnappal, hogy aztán 8510-ban megint megjelenjen az Úr, megrázza a fejét, aztán vagy elégedett lesz, vagy elölről kezdi az egészet.

9595-ben nem lehet tudni, hogy lesz-e még ember, merthogy mindent elvettünk a Földből és semmit nem adtunk vissza.

Az eddig is erősen lírai, álomszerű szöveg 10 000-re aztán végképp bonyolult költészetté változik. Merthogy addigra kiderül, hogy a történelem milliárdnyi könnye valójában teljesen feleslegesen hullott. De ha a hunyorgó, távoli csillagok fényét nézzük, akkor talán még csak tegnap van.

Jó, nem?

Ennél már csak az jobb, hogy a dal valójában feldolgozás.

Az eredetit ugyanis egy amerikai popduó, a Zager and Evans jegyzi. 1964-ben (!) írták, de csak 1969-ben, az űrhajózás nagy korszakában lett megasláger, vezetve mind az Egyesült Államok, mind Nagy Britannia slágerlistáit. Aztán szinte nyomtalanul eltűnt, ahogy maga a duó is.

Az eredeti dal (egy rajongói videóval):

Az Ian Brown-féle feldolgozás kétségkívül finomabb, de egy kalapemelést megérdemelnek a hatvanas évek hippijei is.