Nem először érzem ezt az illatot, ami most az MSZP-t masszívan körülöleli.

MDF

Várjatok, nem is emlékszem, pontosan, mikor volt, segítségül kell hívnom a Google-t.

Igen, megvan. 2010 őszén történt. Az MDF (merthogy volt egy ilyen párt) sajtótájékoztatót tartott Szombathelyen, és miközben az illetékesekre vártunk, kiderült, gyakorlatilag üres a történelmi székház. Mintha csak a végrehajtók vitték volna el a bútorokat, a fénymásolót, az iratszekrényt. Az egyik falon Antall József fotója lógott, komoran bámulva a kongó irodákat:

Később – nem hivatalos forrásból – tudtam meg, hogy a párt annyira végső stádiumban volt, hogy a szombathelyi tagok azon vitatkoztak, kinek az autójával menjenek fel a fővárosi kongresszusra. Merthogy senki nem akarta bebukni a benzinpénzt.

Na persze voltak előzmények. Akkor küzdött a párt Bokros Lajos oldalán „A normális Magyarországért” szlogennel, ami azóta is vezeti nálam a legbénább politikai szlogenek toplistáját.

Az MDF szerint egyébként 2010-ben így nézett ki a normális Magyarország.

A párt aztán tavasszal kizuhant a parlamentből, majd ősszel elhalálozott vidéken is, ami valahol megnyugtató volt.

SZDSZ

Antall József pártját a másik rendszerváltó párt, az SZDSZ kísérte a sírba.

Ez utóbbinak – hasonlóan az ősellenség MDF-hez – az égadta egy világon semmi mondanivalója nem volt. A budapesti irodákban ott ült néhány tucat sápadt értelmiségi, fogalmuk sem volt a magyar valóságról, és nem is nagyon foglalkoztak ilyen apróságokkal. Helyette állandóan fasisztákkal riogattak és szörnyen biztosak voltak igazukban.

Emlékszem például arra, amikor az államtitkáruk 2007-ben bejelentette, hogy ő meleg, a párt ujjongásban és tapsviharban tört ki, mintha ettől remélték volna, hogy egy csapásra visszatér ősi népszerűségük. És nem értették, hogy ez – néhány militáns homofóbon kívül – valójában senkit nem hoz lázba, a magyar átlagember inkább a számláit szeretné kifizetni és örülne, ha mondjuk vécépapír lenne az SZDSZ-es miniszter által felügyelt kórházakban.

Amikor a 2009-es EP-választások előtt feltűnt a párt kampánysátra a szombathelyi Fő téren, már tudni lehetett, hogy itt a vég. Nemhogy a szimpatizánsok, de még az ellenségek sem tartották fontosnak a megjelenést. Bevallom, én sem interjúvoltam volna meg Fodor Gábort, ha nem hívnak fel a párttól, és nem győzködnek, hogy mentsem meg őket, menjek már oda. Fodor Gábor pedig – a rendszerváltás egyik emblematikus alakja – türelmesen várt, amíg én megvettem tejemet és a zsemléimet a Sparban.

Aztán a bukott EP-választás után egy Retkes Attila nevű figura lett a pártelnök, akinek szombathelyi bemutatkozásán a kollégák a kandi kamerát keresték a pártirodán.

2010-ben aztán annak rendje és módja szerint az egész garnitúra ment a levesbe. Később Retkesen négymillió forintot keresett a rendőrség, ami elég stílszerű lezárása volt a történetnek.

MSZP

Hogy Tóbiás Józsefre (segítek: ő most a szocialisták elnöke) hogyan emlékezünk majd, azt nem lehet tudni, az mindenestre elég vészjósló a párt jövőjére nézve, hogy náluk is egyre súlytalanabb figurák bukkannak fel az országos vezetésben.

Már Medgyessy „James Bond” Péter is igazi lúzernek tűnt, de a valódi alkony Mesterházy Attilával kezdődött.

Egy szombathelyi sajtótájékoztatón például elhűlve néztek össze a sajtó képviselői, mikor a pártelnök közvetlen környezetéhez tartozó hölgy végtelenül és zavarba ejtően tájékozatlannak bizonyult néhány alapkérdésben.

Maga Mesterházy sem volt egy magával ragadó figura. Amikor belépett valahová, azt észre sem lehetett venni, így aztán eszébe sem jutott senkinek, hogy például utat nyisson, ha a pártelnök, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje a terem egyik sarkából a másikba akart menni.

Ennél is aggasztóbb, hogy a jelenlegi szocialisták abban is hasonlítanak az MDF-hez és az SZDSZ-hez, hogy már nem üzennek semmit, amit üzennek, az masszív alibizésnek tűnik. Mint amikor egy focicsapat képtelen akciókat vezetni, így aztán távolról rugdossa a kapura a labdát. Nem azért, mintha a játékosok hinnének a gólban, hanem hogy mégis történjen valami, mielőtt a bíró lefújja a vesztes meccset, és végre el lehet menni zuhanyozni.

Tóbiás József például éppen tegnap követelt fizetésemelést Nagykanizsán, mondván „meggyőződése, hogy az elvándorlást és a pályaelhagyást legfőképpen a közszférában dolgozók alacsony fizetése okozza”.

Hát nem égtek le a szerverek ettől a kreatív bejelentéstől, amelyet bizonyára hatalmas szellemi teljesítmény volt összehozni, és ami nagyjából annyira populista, mintha a kormánypárt alkotta volna, csak éppen tízszer szemérmesebb és százszor bénább.

És annyira érdektelen, hogy lassan ti is unjátok ez a bejegyzést, ezért gyorsan ideteszem Ipkovich György Facebook-posztját.

11 embert sikerült ezzel a bejegyzéssel meggyőzni.

Nos, ha már Szombathely egykori népszerű polgármesterének, országgyűlési képviselőjének is csak ennyi közölnivalója van a témáról, akkor joggal érezhetjük úgy, közeleg az utolsó felvonás.

Az autó motorja már leállt, üresben még elgurul egy darabig, aztán megáll a valahol az árokparton.

Akinek esze van, az időben kiszáll. Nem mintha attól megjavulnának a dolgok.

Szombathelyen amúgy különösen érdekes fejlemények elé nézünk.

Itt a hiperaktív Czeglédy Csaba munkássága jóvoltából sokkal erősebb az MSZP, mint az ország más részein, de ha a párt mint országos brand behal, akkor egy idő után már nem segítség lesz, hanem béklyó, amely maga alá temethet mindent és mindenkit.

Ipkovich György és Czeglédy Csaba. A szocialista párt megreformálhatatlannak tűnik. Ha a politikában szeretnének maradni, valamit ki kell találniuk. (Fotó: J.A.)

Olyannyira, hogy már a parlamenti kaszinótojások is veszélyben lesznek.

Elvégre a halottaknak már nincs túl nagy étvágya.