Közel egy hete új mobiltelefonom van. Nyomógombos. 38 forintért vettem. Újonnan. Ennyi pénzért volt hozzá egy töltő, egy memóriakártya és egy fülhallgató is. Plusz garancia meg minden. Jó biznisz volt, nem?

Nokia. Emlékeztek még a névre?

Először sokáig semmim nem volt, majd utána mindig is Nokiám. Először egy fél tégla nagyságú fekete valamilyen, aztán egy aranymetál valamilyen. Mentségemre legyen mondva, mindkettő levedlett céges cucc volt, mindkettőt úgy örököltem, és mindkettőt vissza kellett adnom. Az aranymetál olyan csúnya volt szegény, hogy egészen megszerettem.

A harmadikat, ami valójában az első saját telefonom volt, 2008-ban vettem, és már igazán komoly divájsz volt. Még kamera is volt benne. Sajnos az utóbbi hetekben teljesen megadta magát, naponta háromszor-négyszer kellett újjáélesztenem egy csavarhúzó segítségével. Nem volt kényelmes csavarhúzóval a zsebben biciklizni, telefonos tárgyalás közben hirtelen megnémulni.

A mostani 38 forintos nem ennyire komoly. Külső csengő hangról szó sem lehet, a gyáriakat kell variálni, így folyton azt keresem, kinek a mobilja csenghet a közelben. Közben az én kis butuskám az. De majd megszokom, mint ahogy azt is, hogy nem lehet számítógéphez csatlakoztatnom.

Az az igazság, hogy nem pont ilyent akartam, de amikor osztottam-szoroztam, ez jött ki végeredménynek.

Napi kb. 12-14 órát ülök monitor és internet előtt.

Miközben az otthonom és a munkahelyem között megteszem azt a 400 méteres gyalogutat, talán nem fontos, hogy válaszoljak a beérkező e-mailekre, sőt, talán a Facebookon áramló felbecsülhetetlen értékű információk is tudnak várni kicsit.

Ahogy a leendő okostelefonom.