“mindegy hogy almát körtét
csak érezni hagyom hagyom
mindegy hogy mit mondasz de azt
mondd nagyon nagyon nagyon nagyon”
30Y – Éjjel
Emlékszem, Nagy Lajos nevével először az általános iskolában találkoztam.
Osztálytársam, D., egyik nap egy olcsó könyvtár könyvet hozott magával, a pad alatt olvasta, és annyira nevetett rajta, hogy erősen zavarta a tanóra menetét.
A Képtelen természetrajz volt, amit kölcsönkértem, egyes írásokon én is jót derültem, de mások módfelett sötét és nyugtalanító humort árasztottak magukból.
Nagy Lajos amúgy egyáltalán nem volt divatos a korosztályomban, így amikor a jó múltkorában megláttam a kötetét egy soproni könyvesboltban, érvek sora kellett hozzá, hogy a pénztárhoz vigyem.
Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a 400 oldalas könyv, amely a Kossuth-díjas írok sorozatában jelent meg, 170 (!) forintra volt leárazva.
Egyszerűen nem volt lelkiismeretem otthagyni. Megsajnáltam. Nem az írót, a könyvet mint tárgyat.
Igaz, elég sokáig hevert az ágyam mellé bekészített, több tucatnyi, olvasásra váró kötet között. Bevallom, féltem tőle kicsit. Hogy majd csak az időmet rabolja ez a vonalas, régimódi, teljesen időszerűtlen irodalom.
Aztán a napokban belevágtam, és nem bántam meg.
Az elbeszélések egy része valóban túlírt, másoknál a kifutópálya hosszabb, mint maga a repülés, de összességében kellemesen csalódtam.
Nem túl kecses, nem túl kifinomult, de egy tömbből kifaragott, jellegzetes írások ezek, melyeknek kötőanyaga a politikai elkötelezettség.
Az irodalomban – ellentétben mondjuk a színházzal – nagyon ritkán veszi ki magát jól, ha a politikai túlságosan töményen vagy elfogultan keveredik bele, de Nagy Lajostól még ez is tolerálható.
Nemcsak azért, mert a két világháború között még nem tudhatta, rémtörténetbe és hazugságspirálba torkollik a baloldaliság, hanem azért is, mert tisztelendő, ha valaki érdek nélküli elkötelezettje a társadalmi egyenlőségnek. (Most tekintsünk el a realitásoktól, mint ahogy a következményektől is.)
Ő pedig hitt, őszintén, harcosan, okosan és vitriolosan.
Reveláció ezeket a történeteket olvasni, felcsillan bennük az, ami időközben kiveszett a baloldalból; merthogy, valljuk be, a Képtelen természetrajzba kívánkozna, hogy a mai baloldali vezetők a milliárdosok közül kerülnek ki.
Tegnap este például egy olyan Nagy Lajos-történetet olvastam, amely egy elképzelt budapesti razziát ír le.
A kafkai elemektől sem mentes sztori arról szól, hogy az osztag – a narrátor várakozásával ellentétben – nem egy hírhedt kiskocsmát száll meg, és az ottan tanyázó csavargókat, piti tolvajokat, munkakerülőket, olcsó lányokat vegzálja, hanem a körúton luxuskocsit állít meg, azt tudakolva a tulajtól, hogy mi a foglalkozása. Majd mikor kiderül, semmi érdemlegest nem dolgozik, beviszik. A különös detektívek Budapest utcairól begyűjtenek még sok hasonló, gazdag „munkakerülőt”, de ilyen sorsra jutnak az érdekből szeretkező színésznők, a giccsfestők, az etikát és az igazságot sutba dobó újságírók is.
A történet végén, hajnalban a detektív csapat bekerít egy ragyogó, kivilágított palotát is. Itt is megkezdődik a razzia. A fényes termekben hatalmas pánik tör ki.
Most kezdem megérteni, hogy Nagy Lajos miért nem volt soha népszerű.
Szólj hozzá!