Minden online újságíró életében egyszer el kell hogy jöjjön az a pillanat, amikor megvilágosodik a saját érdeklődése és az olvasói igények közötti hatalmas, szinte áthidalhatatlan szakadék.

A kattintási számok ugyanis kegyetlenek. És az a baj velük, hogy nem lehet megdumálni őket.

A nagy falnak futás egyik emlékezetes pillanata számomra 2008-ban jött el.

Úgy gondoltam, hogy most aztán előrukkolok valamivel, amivel minden vetélytársat lemosunk a padlóról: egy igazi robotversenyről tudósítok Bécsből.

El is benzineztem, autópályamatricáztam az osztrák fővárosba, ahol aztán figyeltem, jegyzeteltem, fotóztam és videóztam az eseményt. Érdekes volt.

Aztán hazamentem, gyorsan megírtam, és vártam, hogy mikor fagy le a szerver a lekérések okozta túlterheléstől.

Másnap elolvasta vagy 80 ember.

Igaz, pár év múlva megtalálták ugyan a cikket a robotika magyar szerelmesei, de akkor és ott azért nem esett jól az érdektelenség. Nem is bosszúság, inkább szomorúság volt, hogy egy évtizedes rutinnal is így mellé tudtam lőni. Hogy ennyire tévútra vittek az érzelmek és hiedelmek.

Ráadásul akinek elmeséltem a sztorit, senki nem csodálkozott, illetve csak azon csodálkoztak, hogy én csodálkozom, hogy ekkora marhaság nem érdekel senkit.

Jutott mindez eszembe, mikor tegnap este rátaláltam erre a két robotos videóra.

Nem írom, hogy érdekesek, mert valószínűleg csak számomra azok. Azért is rejtettem el őket itt a blogban.

Aztán ha leég a szerver, legfeljebb csodálkozom megint.

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=A5Uvdx0IyXo]

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=MD48SLxwezg]

PS:

Közben megtaláltam az én bécsi videóimat is. Tekintettel a kudarcra, akkor nem tettem közzé őket. Nem olyan elegánsak, mint a japánok, de mégiscsak ott voltam.

Szóval premier:

//www.viddler.com/embed/9e3d47c8/?f=1&autoplay=0&player=full&loop=0&nologo=0&hd=0

//www.viddler.com/embed/de091133/?f=1&autoplay=0&player=full&loop=0&nologo=0&hd=0