Nyilván nem ezért mentem szeretett fővárosunkba, de ha már véletlenül rátaláltunk, miért is ne mondanám el nektek? Egyébként Vas megyei szálak is felbukkannak a történetben.

Ahogy a Facebook-fotókról talán már kiderült, néhány napot a fővárosban töltöttem. Fényképeztem és jegyzeteltem, lesz is belőlük néhány blogbejegyzés, e téren javíthatatlan vagyok.

De kezdem ezzel a korántsem fontos, ellenben talán használható információval.

Szóval Budapesten kb. egymillió helyen lehet enni, de amikor élesbe fordul a játék, mégis sorra fordulok ki mindenhonnan, pedig, isten az atyám, nem vagyok finnyás. Csak hát az unalmas utcakaják ugyanúgy riasztanak, mint a turistalehúzásra specializálódott egységek. Fine diningra meg sajnálom a pénz, ha sietősben vagyok.

Az Oktogon Bisztró ajtaját véletlenül nyitottuk ki, hogy aztán egymás után két ebédet is itt fogyasszunk. Harmadnap már ugyan hűtlenek lettünk a helyhez, de egy próbát megér annak, aki ódzkodik a gyorséttermektől, de nem szeretne túl sok pénzt egy ebédre költeni.

Kívülről alig észrevehető a hely

A tekintélyes méretű bisztró – nevével összehangban – az Oktogonhoz közel, a körúton van. A bejáratnál egy hölgy állít meg, aki kérdezi, van-e foglalásunk. A tömegből ítélve célszerű előtte odatelefonálni. nekünk szerencsénk az van, így néhány perc múlva már egy asztaltól nézegetek, hogy hogyan is működik a rendszer.

A lényeg, hogy egy fix árért (ez hétvégén jelenleg 1690 Ft volt, hétközben olcsóbb) terült borulj asztalkát kapunk, korlátlan fogyasztással.

A kínálat egy erős háromcsillagos, alsó négycsillagos szálloda svédasztalos szintjén van, mind minőségben, mind mennyiségben: hatféle levessel, klasszikus magyar ételekkel (székelykáposzta, szalontüdő stb.), tésztákkal, főzelékekkel, hallal, grilltálakkal, salátákkal, savanyúságokkal és desszertekkel. (Részleteket a holnapon találtok.)

Tényleg nem rossz az ár/érték arány, még akkor sem, ha ehhez hozzájönnek az italok (az üdítők 400 forint körül vannak) és a hangszóróból áradó mainstream pop.

Két óránk van egyébként „leenni a pénzünket”, de ennék mi felét sem használtuk ki.

Ha úgy döntünk, hogy ennyi elég volt, akkor kicsekkolunk a kijárat közeli pénztárnál, ahol csak az asztalszámunkat kell bemondani, merthogy elvileg már befutott rólunk az ital- és egyéb infó.

Miközben a kókuszgolyómmal birkóztam, önkéntlenül is az egyik falon elhelyezett reklámkivetítőt néztem, így tudtam meg, hogy Vas megyei szálak is vannak itt: ugyanez a cég üzemelteti a jó hírű rönöki Székely Tanyát és a szentgotthárdi Hotel Átriumot is. Kicsi a világ, és szeret enni.