Emlékeztek még a házunk előtti kisfákra? A végtelennek tűnő történet utolsó epizódját tavaly decemberben osztottam meg veletek.
Annyira lehangoló a sztori, hogy nagy kedvem nincs írnom róla.
Szóval megint, isten tudja hányadszorra, kiszáradtak a ház előtti, frissen ültetett kisfák.
„Ha nekünk számít, hogy ne száradjanak ki a fák, hogy árnyas legyen az utca, hogy a lombok tompítsák a házfalunk forróságát, ha azt akarunk, hogy változzon valami, bizony nekünk kell felemelnünk az a vödröt, és belecsorgatnunk a vizet abba a szép sárga, közbeszerzéssel vásárolt állami csőbe.”
Erre a fenti következtetésre jutottam egy évvel ezelőtt, és komolyan is gondoltam.
Csak hát nem is olyan egyszerű ez, barátaim.
Bevallom töredelmesen, amikor este nyolckor vagy kilenckor hazaestem, már nem mindig volt ott a figyelmem a kisfákon, önző módon örültem, ha kicsit megpihenhettem, olvasgathattam, szekrényt tákolgathattam a pincében.
A fák láthatóan sokáig jól voltak.
Egy nagy nyári hőhullám után vettem észre, hogy gyors száradásnak indultak.
A nyár végén már szükséghelyzetet konstatáltam, és minden este vödörszám hordtam a vizet azokba a sárga csövekbe.
De a fák láthatóan feladták, kivéve talán egyet, amely a szárán hozott új hajtásokat.
Már nem okolom a kertészeti céget, az önkormányzatot, az államot vagy bárkit, megtanultam nem várni tőlük semmit.
Én viszont egy kicsit figyelmesebb lehettem volna. Ha előbb észreveszem, akkor talán megértük volna, hogy a fák túlélik az első évet.
Na mindegy, gondolom tél elején újra ültetik őket, kapok egy újabb esélyt.
Azért is sajnálom, merthogy a szomszédos Malom utca így néz ki.
Van egy olyan elvetemült elképzelésem, hogy a nyári meleg ellen célszerű faültetésekkel és nem légkondicionáló-hadsereggel felvenni a harcot, merthogy az előbbiek jót tesznek a jövőnek, az utóbbiak nem biztos.
Bevallom, ha az önkormányzat azt mondaná, csináljak, amit akarok a ház előtti kis zöld sávval, nyugodtabb lennék.
Szólj hozzá!