Ezekkel az infantilis felnőtt-mesékkel az a baj, hogy nem a gyerekkor édes ízét hozzák vissza, hanem valami egészen mást.

Fél évszázaddal ezelőtt legkedvesebb mesekönyvem Illyés Gyula 77 magyar népmeséje volt. Aki a közelemben volt, nem úszhatta meg felolvasás nélkül, úgyhogy mire ötéves lettem és magamtól is ki tudtam silabizálni a betűket, már kívülről tudtam az összest, A kisgömböctől kezdve A hiú királyig.

A kedvencem az Erős János volt. Talán mert kicsi, vékony fiú voltam és szerettem volna olyan erős lenni, mint az a parasztgyerek, akin – bármennyire mesterkedtek a falubeli urak – sehogy sem tudtak kifogni. És mivel a történet vége felé János a nagy csatában semmitől sem zavartatva puliszkát főzött magának, megkértem a nagymamámat, hogy nekem is főzzön puliszkát.

Nagymama – kemény sváb asszony – nem nagyon akart kötélnek állni, mondván a puliszka a szegénység és a háború étele, amikből neki elege volt, de aztán csak megfőzte akkor még egyetlen unokájának.

Az unoka meg csak turkálgatta a puliszkát, egy-két falatot legyűrt a torkán, aztán úgy döntött, hogy brr, ennyit nem ér az egész, a mese csak mese, a puliszka csak a képzeletben jó, Erős János maradjon csak abban a vastag könyvben.

Bevallom, mesék nélkül ma sem tudok élni, de igyekszem kordában tartani őket, nem elfelejteni, hogy hol végződik a birodalmuk, és hol kezdődik a valóságnak nevezett világ: a puliszka valódi íze.

Én főleg vaskos regényekkel varázslom el magam, de nincs abban semmi rossz, ha valaki útikönyvekkel, hollywoodi filmekkel, brazil szappanoperákkal vagy sztárpletykákkal éli ki a mesék iránti ősi vágyát.

Milliárdosok emberei óriásplakátok Szombathelyen (Csaba utca)

A történelemkönyvek ugyanakkor arra tanítanak, hogy legyünk óvatosak. A mesék nemcsak elringatni, vigasztalni, igazságot osztani tudnak, de veszélyesek is lehetnek. A békétlenségeknek, acsarkodásoknak, háborúknak, tömeggyilkosságoknak bizony sok esetben a vakhitekre, félelmekre és hamis közösségi érzésekre épülő mesék voltak az alapjai.

A mesék kategóriájába esnek a kormány újabb óriásplakátjai is.

Ahogy korábban a migránsok és Brüsszel esetében, itt sem a felemelés, a megtisztítás, a világ jobbítása a cél, hanem valami egészen más.

Valójában semmit nem tudunk arról, hogy egy 86 éves amerikai öregember hogyan is lehet az elsőszámú közellenség most Magyarországon, mikor az országban nagyjából száz egyéb baj van, és láthatóan az a logikai bukfenc is mellékes, hogy a plakátokon játszadozó Simicska Lajos – Mészáros Lőrinc béta változata –  mégis honnan és hogyan szerezte a milliárdjait.

Prózai kérdések ezek, melyek nem illenek a mesék világához, és amelyeket nem is kérdeznek meg a mesére vágyók, mint ahogy én sem kérdeztem meg annak idején, hogy hogyan volt lehetséges, hogy Erős János egyetlen sátorlábbal leverte az egész ellenséges hadsereget.

Elhittem ott kölyökként a kanapén fekve, mert szerettem volna elhinni.

Ahogy oly sokan el szeretnék hinni a meséket a világvégét jelentő migránsokról, a romlásunkat akaró Brüsszelről, a gigantikus gonosszá nőtt aggastyánról, az ördöggel cimboráló kritikus hangokról, a végveszélyben lévő nemzetről, a derék kormányfőről és az igazságért harcoló seregéről; lebutított, alternatív iránytűk a valóság zavaros és kusza rendszerében.

Kissé félelmetes, ahogy jönnek az újabb és újabb mesék, nyersen és primitíven, célzottan és gátlástalanul.

Attól tartok, ide már nagymama puliszkája is kevés lenne.