Nagymamám és a Gulag


Tegnap délután éppen hogy észrevettem Szombathely főterén ezt az installációt. Nagyobb betűkkel az áll rajta, hogy Gulag és 800.000, kiegészítve szögesdróttal, kopjafákkal és egy jókora vörös csillaggal. Közelebbről azt is elolvashatjuk, hogy Pestisracok.hu és Emberi Erőforrás Támogatáskezelő. 

Az alkotás művészeti értékét nem tisztem értékelni, gondolom az a célja, hogy emlékezzünk a Gulagra és az áldozatokra, gondolom akad körülötte némi pénzmozgás is, és páran jól járnak.

Gulag installáció

Az biztos, hogy annak idején nagymamám és családja nem járt túlságosan jól.

Merthogy történetesen nagymamám bátyja egyike volt a több millió áldozatnak.

Ó, nem kell valami heroikus és patetikus dologra gondolni, a kelet-európai kisemberek életét nem a nagy történelmi eszmék és szimbólumok, hanem leginkább a gonosz hatalmak és azok primitív kiszolgálói határozzák meg.

Nagymamám bátyját a háború után vitték el az oroszok, annyi volt a bűne, hogy német nemzetiségű volt. Hirtelen ráfogták, hogy a Volksbund tagja volt, pedig dehogy, és máris a teherautó-platón majd Szibériában találta magát. Egyik társa túlélte és hazajött, onnan tudta meg a család, hogyan is zajlott az élet az orosz koncentrációs táborokban.

Hadd ne meséljem el ezen a szép vasárnapon.

„Én csak egy buta asszony vagyok, hat elemin van” – mondta sokszor nagymamám, amiből egyenesen következik, hogy nem volt buta. Ez utóbbi ugyanis arról ismerszik meg, hogy magabiztosan hajtogatja a másoktól hallott ostobaságokat.

Nagymama viszont szeretett a maga szemének hinni, ez alapján értékelni és ítélkezni.

Az oroszokat és a kommunizmust érthető módon nem nagyon szerette a történtek után, ugyanakkor ez nem befolyásolta abban, hogy igazat szóljon az orosz katonákról, akik a fronttal érkeztek. Azt mondta, hozzájuk két-három teljesen normális fickó állított be, akik ettek egy kis lekvárt a spájzból, megdicsérték a két 8-10 éves srácot (aput és nagybratyómat), hogy milyen stramm gyerekek, majd elindultak Berlin felé.

Aztán a nagymama családjának egy része szintén elindult Berlin felé, de nem teljesen önszántukból.

A magyar történelem megannyi sötét fejezetének egyike volt a magyarországi németek háború után kitelepítése. Ami a gyakorlatban úgy zajlott, hogy egy szép nap szóltak a faluban a német családoknak, hogy van pár órájuk összecuccolni, aztán irány a vasútállomás, a marhavagonok, majd Németország.

Hiába sírtak-rítak szegények, hogy nem akarnak ők menni, fogalmuk sincs Németországról, semmi közük hozzá, őseik több évszázaddal korábban eljöttek onnan. De nem volt mese. Idióta politikusok kitalálták a lakosságcserét, a primitív szolgák meg végrehajtották ezt a kegyetlen és értelmetlen akciót is.

Szóval mama rokonságának felét bevagonírozták, aztán sokáig nem lehetett tudni felőlük semmit. Később megtudtuk, az ottani németek útálták az innen betelepítetteket, „magyar cigányok”-nak hívták őket, mert furcsák volták és furcsa nyelvet beszéltek. Többen akkor haltak meg a szögesdrótoknál, amikor a vissza akartak szökni Magyarországra.

Aztán később – a mellesleg délszláv nemzetiségű – nagypapám felkerekedett, és megtalálta az odaszállított rokonokat a távoli Kelet-Németországban, majd ők is többször meglátogattak bennünket. Kedélyes családi találkozók voltak ezek, beleértve az Elfrida nevű csinos unokatestvéremet is.

A magyarul kissé törve beszélő nagymamám olyan német volt, akinek a szíve szakadt meg, amikor a faluból elhajtották a zsidókat, és a maga hat elemijével tisztán látta, amit sok értelmiségi sem: hogy a fasizmus csak egy nagy és őrült átverés. Azon a szegényszagú Baranya megyei településen sokan azért nem éheztek, mert a zsidó boltos, aki hasonlóan szegény volt, mindig csurrantott-cseppentett valamit a rászoruló németeknek.

Amíg a másik németek el nem vitték Auschwitzba, tudjátok, még mielőtt mama német testvérét az oroszok elvitték volna a Gulagra.

A történelmi események csak a történelemkönyvekben és a politikai beszédekben logikusak és ésszerűek, a mindennapok valóságában általában szürreálisak és megmagyarázhatatlanok.

Nagymama zavarba ejtően őszinte, kőkemény asszony volt. Évente egyszer el kellett vinni a máriagyűdi kegytemplomba, de ettől még nagyon is szerette a világi dolgokat. Jól bánt a pénzzel, remekül kártyázott, engem megtanított a bécsi keringőre, szerintem csak azért, hogy legyen kivel táncolnia a pécsi rádió nemzetiségi zenéjére, és hetente úgy elkapta a nevetőroham, hogy az egész család riadtan futott be a hálószobájába.

Nagymama, hogy még egyet tekerjünk a családi magántörténelem anyacsavarján, egyedül talán csak a szerencsétlen Erdélyből betelepítettekkel nem volt kibékülve. Tudniillik ők kapták meg a Németországba elhurcolt német családok ingatlanjait és háztáji gazdaságait, és nagymama szerint elég hamar leamortizálták azokat, aztán újakat kértek. Nagymama módszeresen „csángóknak” hívta őket, némi megvetéssel a hangjában.

Arra már én is emlékszem, hogy amikor a szomszéd lánynak udvarlója akadt, nagymama azzal próbálta ellene hangolni szomszédasszonyt, hogy szerinte a srác olyan „csángóforma”, azaz nem sok jót néz ki belőle.

Azt aputól tudtam meg, hogy a családunkból az egyik fiatalember szerelembe esett egy Erdélyből odatelepített lánnyal, és amíg a falu a templomban volt misén, ők addig egymás társaságát keresték, és hát meg is találták, így ácsoltak hidat a két nép és a két kultúra közé, bár feltételezhetően nem ez volt az elsődleges céljuk.

„Lett is belőle nagy botrány” – hunyorított apu.

Nagymama egyébként – nem érezve át a fontosságát, szimbolikáját – legyintett erre az egész romantikus történetre, ahogy a kommunistákra, a fasisztákra, minden kicsi és nagy eszmére, jelképre és politikai vezetőre is.

Szerintem legyintene erre a Fő téri Gulag-emlékműre is.

„Én csak egy buta asszony vagyok” – mondaná, és valóban nem értené, hogy hogy miért és hogyan kevertem most ide ehhez az installációhoz a bátyját. És valószínűleg igaza lenne.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
wpDiscuz