Háború nincs, csak hisztéria


Olvasom az interneten, hallgatom a rádión, ahogy a magyar közmédia híreknek álcázva finoman, de masszívan uszít egy népcsoport ellen, akikről szinte semmit nem tudunk, és láthatóan nem is akarunk tudni.

Soha nem volt erősségünk, hogy távolabbra nézzünk.

Tudatlanságunk – a belénk kódolt kelet-európai kisebbrendűségi érzéssel vegyítve – félelmet szül, és ez meghatározza, mit is gondolunk ezekről az emberekről. Megnyugtatónak találjuk, amikor kulturális háborúról, Európa végéről és hasonlóan patetikus, de teljesen megfoghatatlan jövendölésekről olvasunk a Facebook-hírfolyamunkban.

Pedig nincs itt háború, nincs itt kulturális világvége vagy vallási földrengés, egyszerűen zajlik a 21. századi história, az történik, aminek a logika szerint történnie kell.

Van egy gazdag, biztonságos, elkényelmesedett és egyre öregebb Európa, és van egy szegény, nagyon labilis és nagyon fiatal másik világ.

Egyáltalán, mi a fene más tudna történni?

Bizony, bizony, ez a normális ügymenet. Állíthatunk szögesdrótokat, tologathatjuk és osztogathatjuk magunk között ezeket a szerencsétleneket, akik között tényleg lehetnek veszélyes elemek éppúgy mint agysebészek, a lényegen nem tudunk változtatni.

Az van, hogy Európában nem születtek meg azok a babák, és már valószínűleg nem is fognak, akik tovább tudnák vinni a földrész gazdasági és szellemi váltóbotját, akik megtermelnék az egészségügyi hozzájárulásunkat, a nyugdíjunkat, akik majd pincérek és vízvezeték-szerelők lesznek, akik dolgoznak a kuplunggyárban, vagy éppen világraszóló találmányokkal rukkolnak elő.

Amíg mi látástól vakulásig dolgoztunk, elvitatkoztunk a magyarság küldetésén, a fiatalok habpartikra jártak és a tolerancia mellett tüntettek, elfelejtettünk pelenkázni, mesét olvasni és biciklizni tanítani.

Bizony, nincs ingyen ebéd az óvodában vagy ingyen koncert a szombathelyi Fő téren. Valaki mindig fizet.

Most nekünk, elkényelmesedett, vastag pénztárcájú európaiaknak nyújtják be a számlát.

Hogy a mi pénztárcánk vékony, az nem hat meg túlságosan senkit.

Ha okos ország lennénk, akkor higgadtan összedugnánk a fejünket, hogy mi van ilyenkor.

Hogy jó, rendben, a mi fiataljaink krémjét már lenyúlta London, Berlin és Sydney, de talán ezekkel a röszkei farmeres figurákkal – akik a közhiedelemmel ellentétben nem is különböznek tőlünk annyira, tessék megkérdezni az oda vezényelt rendőröket – talán még lehetne is kezdeni valamit.

Mert nem akarnak ők iszlám államot, kulturális harcot, a többség olyan, mint vagyunk, egyszerűen biztonságra és jólétre vágynak.

Nem az a probléma, kedveskéim, hogy itt vannak, hanem az, hogy nem nálunk keresik ezeket.

Darko Vojinovic (AP) fotóján migránsok futnak a rendőrök elől Röszkénél, hogy ideiglenes menedéket keressenek az alföldi kukoricásban. A magyar rendőrök egyébként eddig meglepően jól vizsgáztak bevándorlóügyben.

Miért lenne az akkora baj, ha a gyerekeiket magyar óvodába küldenék, a felnőttek dolgoznának, a szomszédnak – nekünk – kölcsönadnák a fűnyírót és néha átjönnének egy fröccsre? Ha nem fröccsre, akkor bodzaszörpre.

Miért lenne az akkora baj, ha újra kellene nyitni néhány iskolát, ha felpörögne az építőipar és az ingatlanbiznisz?

Ha egy kicsit kinyílna a világ nálunk is.

Ha ügyesek vagyunk, ha van még vér a pucánkban, akkor úgyis elmagyarosítanánk őket, mint ahogy eddig szinte mindenkit. Ahogy elmagyarosodott az én sokszínű családom is.

Biztos lenne konfliktus, feszültség és vita, lehet, fenéken is kellene billenteni néhányukat, de talán még mindig jobban járnánk, mint megfőni egyre fogyatkozó levünkben, várva a csodára, ami helyett csak a lassú és szomorú leépülés jön el.

Attól tartok, nem sok választásunk maradt.

Most még válogathatunk, gondolkodhatunk, taktikázhatunk. Nem kellene kapkodni, hisztizni, bedőlni a mesterségesen keltett indulatoknak, a szavazatvadász propagandagépezeteknek.

Akik eddig ideértek, hogy átfussanak rajtunk, azokat nemhogy a félmilliárd lakosnyi Európában, de Dunántúlon is el lehetne helyezni, úgy, hogy alig vennénk észre.

Az ide érkező napi párezer ember bődületesen soknak hangzik és bődületesen soknak látszik a drámai fotókon és filmfelvételeken, de valójában egy maroknyi ember, akik csak azért okoznak ekkora gondot, mert gondot csinálunk belőlük.

Néhány napi ingavonatra gyakorlatilag lazán felférne az összes, úgy, hogy az ország 99,9 százalékának semmi dolga nem lenne velük.

Üdvös lenne, ha a magyar állam abbahagyná a hisztikampányt, egyrészt mert nem a megoldást segíti, hanem olajt önt tűzre, másrészt mert – nem is teljesen alaptalanul – bunkónak tűnünk a világ számára.

A menekülteket hosszú napokon keresztül ott kempingeztetjük a fővárosi nagypályaudvar előtt, kisgyerekes családok menetelnek a Budapest-Bécs autópálya leállósávjában, elkeseredett, szerencsétlen magyar rendőrök konszolidált szír családokat kergetnek az alföldi kukoricásban.

Ne mondja nekem senki, hogy ez így jó, hogy ez így normális.

Hogy ennél jobban ezt nem lehetne kezelni.

Egyébként a mostanában a kormány mintha amúgy is hadilábon állna a kezelésekkel. Mintha a nagy központosítások kezdenék megbosszulni magukat, recsegnek, ropognak az eresztékek, és egyre gyanúsabb, hogy ahol ravasz kormányzati szándékot, zseniálisan ördöngös elképzeléseket látunk, az valójában csak a káosz, a rendszer tehetetlensége.

Az van, hogy Orbán Viktor egy személyben nem tudja megvédeni Európát, kerítést építeni, tranzitzónát kijelölni, leverni a migránsok „lázadását” és a médiában habosítani a történetet. És még száz központosított intézményt egy személyben irányítani.

Ha a kormány azért építi a kerítést, hogy szervezett formába terelje a betelepülést, akkor – eltekintve a borzasztó kommunikációtól és a vállalhatatlan uszítástól – majdnem rendben van.

De illúzióink ne legyenek, erre semmi nem utal, egyetlen politikai erőnek sem áll érdekében a hosszú távú megoldás, ellenben mindenki gyorsan és annyi bőrt szeretne lehúzni a helyzetről, amennyit lehet. (A Jobbik például hirtelen felfedezte magában az iszlámellenességet, a baloldal ezt a ziccert is arra használja, hogy tovább ássa önmaga sírját.)

A politikus már csak olyan, hogy nem a 20-30-50 év múlva létező ország vagy kontinens érdekli, hanem a holnapi közvélemény-kutatás és a holnaputáni választás. Addig nem tekint messzebbre, amíg mi, választók nem tesszük meg először.

És van egy olyan érzésem, szeptember 15-től nemcsak a migránsok, de mi sem leszünk egy tapodtat sem közelebb a valamerre vivő úthoz.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés