Privát Rocktörténeteim: Bizottság (magyar dal napja)


Mostanában megvan az a luxus az életemben, hogy írás közben gyakorlatilag nincs jelen az időfaktor, azaz egy-egy bogbejegyzésen addig tökölhetek, ameddig akarok, nem nyomaszt semmiféle határidő.

Nem azt mondom, hogy ettől egy csipetnyit is jobbak lesznek, csak azt, hogy nem bánom, ha lassan készülnek el.

Itt van például ez a poszt, amelyet több mint egy héttel ezelőtt kezdtem el írni. Csakhogy időközben rábukkantam néhány Wahorn András-beszélgetésre (mondjuk itt és itt), és azok jobban lekötöttek a hétköznapi esténken, mint saját soraim.

Addig-addig tolódott ez a szerény írás, míg végül a magyar dal napjára készült el. Nem mintha ez bármit jelentene, mint ahogy a magyar dal napja sem sokat. Az alapötlet nem volt rossz, csak hát a Class FM emlőin nevelkedő hazai közönség és az olcsó közönségszórakoztatásban érdekelt önkormányzatok találkozásából – néhány kivételtől eltekintve – eleve nem sok jó volt várható.

De ha már úgy jött ki, hogy ma van a magyar dal napja, arra biztatlak benneteket, hogy pörgessetek bele a beágyazott videókba. A látottak és hallottak megértéséhez talán hozzájárul a bő lére eresztett szövegem is.

A. E. Bizottság

„A Kex volt a csúcs alternatív zenekar, de ott nem a zenéről szólt az egész” – mondja a Privát Rocktörténet 32. részében Wahorn András, a Bizottság együttes oszlopos tagja.

Ahogy korábban írtam, a sorozatot időrendben néztem meg, de közben véletlenül belefutottam a Bizottságba, és nem tudtam ellenállni a csábításnak. Meglepetésre két rész is foglalkozik a zenekarral (32. és 37.), így nagyjából másfél óra rocktörténeti beszélgetést talál róluk a YouTube-on, aki akar.

Bizottság zenekar

A legendán kívül nagyon kevés kép- és hanganyag maradt fel a magyar rocktörténet egyik legizgalmasabb és legeredetibb zenekaráról.

Mondjuk eddig nem sokan akartak. Az első részt 9 ezren, a másodikat 4 ezren látták, ami nagyjából szinkronban is van a magyar zenei közízléssel (vö. Class FM és önkormányzatok kulturális bizottságai), amely szereti az egyszerű, könnyen emészthető produkciókat, és hát a Bizottság az elég távol van ezektől a kritériumoktól.

Ráadásul a zenekar – amely Albert Einstein Tánczenekara névvel is futott – olyan, mint a Wahorn András által említett Kex: valójában nem a zenéről szólt. Most nem arra gondolok, hogy a tagok többsége alapvetően képzőművész, hanem hogy túlmutattak minden klasszikus művészeti formán, felülemelkedtek a háromperces dalok, a rocklázadás klisés keretein.

A nyolcvanasas évek elején tinédzserként még csak zsigerből éreztem, aztán most visszanézve a fennmaradt videókat és a Privát Rocktörténet visszaemlékezéseit már tudom, hogy a magyar zenetörténet egyik legnagyobb értékéről van szó.

Olyan dalokról és koncertekről, ahol az ihletett, öntörvényű alkotás ösztönei szinte korlátlanul bontakoztak ki, és hogy ez éppen zenei formában – is – történt, az csak hab a tortán.

A szürrealizmus és a hihetetlen kreativitás nemcsak könnyed humorral, de az őrület mélységeivel is keveredett. A társaság direktben nem politizált, de a hatalom számára az még a politizálásnál is kényelmetlenebb lehetett, hogy úgy tettek, mintha Magyarországon nem lett volna diktatúra. Egyszerűen nem vettek tudomást a határokról.

Így aztán nem csoda, hogy – eddig ezt nem tudtam -: ef Zámbó Isvánt valamikor a hetvenes években fél évre lecsukták, mert azt gyanították, hogy valami politikai összeesküvésen dolgozott. Pedig erről szó sem volt, ő csak úgy élt és úgy alkotott társaival tett Szentendrén, mintha ez egy szabad ország lenne.

Ez adott különös feszültséget a látszólagos ökörködéseknek és a csavaros blöfföknek.

Privát rocktörténeteim: a Bizottság

Bevallom, próbáltam utánanézni az interneten az évszámoknak, hogy kronológiai sorrendbe rakjam a zenekarral kapcsolatos emlékeimet, de nem sikerült.

Az biztos, hogy a lemezük – melyet 20 kritikus a legjobb magyar lemeznek választott tavaly – 1983-ban jelent meg.

Ekkor 19 éves voltam, és álmélkodással vegyes csodálattal hallgattam, hogy a különös borítójú bakelit egy legendás üvöltéssel kezdődik: „Mit látsz, Laca?”, majd nemsokára jön a válasz: „Egy nagy segget látok. De nem is látom, lehet, hogy csak hallucinálok.”

A „Kalandra fel!” sokkolóan új volt, minden sorát kívülről fújtam, legbelül talán sejtettem, hogy lezárult a „kemény rock” korszaka a magyar zenében, vagy legalábbis az én életemben.

Emlékeim szerint a zenekart kétszer láttam élőben. Egyszer Pécsen, valahol a Káptalan utcánál, egyszer pedig az akkor még üzemelő budapesti Ifjúsági Parkban.

A pécsi egy elég zűrös éjszaka volt, a színpad előtt „kurva világ” alakult ki, és mintha valami verekedésbe is keveredtem volna. A Bizottság csak látszólag volt ártatlan szentendrei képzőművészek zenei projektje. A valóságban minden koncert mintha háború lett volna, iszonyatos energiákkal, ingerekkel, dühvel és vad provokációval.

A budapesti annyival volt más, hogy egy minifesztivál része volt, a zenekar a délutáni napfényben játszott a budai hegyoldalon, jóval visszafogottabb, de talán értőbb közönség előtt. Itt nem a rejtett, brutális energiák törtek a felszínre, hanem a fővárosi „alternatív értelmiség” mutatta meg magát nekem. Ez is tetszett nagyon.

A zenekarral összefutottunk egyszer egy szentendrei sörkertben is. Ott ültek a szomszéd asztalnál, kiegészítve Waszlavik Lászlóval. Borzasztóan sokan ültek a nagy fák alatt, szinte lehetetlen volt sört és rövidet keríteni, és azzal szórakoztunk, hogy melyik társaság tudja egymás elől elhoppolni a pincért. Elég eredményesek lehettünk ebben, mert valahol a szentendrei Duna-parton aludtunk.

Mondom, a fent említett események kronológiai sorrendjére már nem emlékszem, de talán nem is fontos. A zenekar ugyanis 1985-ben már fel is oszlott, így nem volt idejük bepállani, megsavanyodni és popzenei intézménnyé válni.

Aztán a zenekarból még korábban kivált Bernáthy Sándort láttam egyszer a kilencvenes évek közepén. Az egyik első Sziget Fesztiválon a techno sátorban „misét celebrált”.

Bár a minimál technó műfaja soha nem volt a szívem csücske, a látvány, ahogy Bernáthy lobogó szakállával ott a magas emelvényen pakolgatja a lemezeket hajnali négy felé, és a közönség transzban táncol rá, azért elég mélyen beleégett az agysejtjeimbe. Néhány éve halt meg, 62 éves volt.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés