Szombati kenyérvásárlás 1


Minden 10 méterre jut egy pékség Szombathely belvárosában, de szombaton délben vagy nincs már bennük kenyér, vagy zárva vannak.

Mindezt tetőzi az eső és a reménytelen téli szürkeség. Így az egyik Sparban kötök ki. Abban, amit épp a legkevésbé szeretek, de legalább van benne kenyér és zsemle.

Kilépve a boltból, látom, hogy az egyik párkányon egy huszonéves lány üldögél, és nagyon rosszul van. Pont olyan fehér és pont úgy mozgatja szemeit, mit azok a huszonéves lányok, akiket az egyik londoni látogatásomon láttam a Victoria pályaudvar előtti lépcsőkön, alig használt injekcióstűkkel és fecskendőkkel körülvéve.

Így talán érthető, hogy gyanakodva lassítok és vetek rá egy pillantást.

„Elnézést, tudna segíteni?” – kérdezi elhaló hangon a lány.

„Miről lenne szó?” – állok meg, és megyek közelebb, még mindig nem tudva, mire is készüljek.

„Rosszul vagyok, leesett a vércukrom. Csak azt szeretném tudni, hogy mennyire vizes az utca. Mert kicsit lefeküdnék” – mondja. Arca fehér, mint a hó.

Ekkor már gyanítom, hogy ez a kenyérvásárlás a szokásosnál némileg komplikáltabb lesz.

Lendületből javaslom, hogy talán hívjunk mentőt, mert én sok mindenhez nem értek, és ezek között masszívan ott van ez a cukros szituáció is.

A lány szerint mentőre talán nincs szükség, ha lefekszik, onnan már van remény, hogy rendbe jön.

Mivel az utca nemcsak vizes, de sáros is, meggyőzöm, hogy keressünk egy jobb helyet. Valahogy közösen betámolygunk a Spar előcsarnokába. Kinézünk egy távolabbi, nyugodalmas sarkot, ahol lefekszik, maga fölé húzza a térdeit. Eszembe jut, hogy mintha valakitől az hallottam volna, hogy ilyenkor a cukros italok, például a kóla segítenek. De azt mondja, nem kell. Próbálkozom halvány humorral, és felajánlok egy zsemlét is. Mosolyra húzza a száját.

Kérdezem tőle, hogy az jó vagy rossz jel, hogy az arca színe a mentőautó színéből lassan a tűzoltóautóé lesz. Még jobban elhúzza a száját, és azt mondja, hogy az jó.

Néhány perc múlva tényleg jobb lesz a helyzet, ráadásul csatlakozik hozzánk egy másik fiatal hölgy is, aki szintén lelkesen segítene. Azt mondja, egészségügyi hallgató, és pont most tanulták, hogy mit kell ilyenkor tenni. Szívesen kipróbálná a gyakorlatban. De nagy beavatkozásra nincs már szükség, a cukorszint – vagy a fene tudja mi – lassan helyreállni látszik.

Mikor a stabilitás már biztosnak tűnik, elválunk.

Az egészségügyis lánnyal még kb. 100 métert egyfelé vezet az utunk. Megbeszéljük a történteket. Furcsa, de mintha mindkettőnknek kellemes élmény lett volna.

Ráadásul én vagyok annyira egoista, hogy mindezt majd éjjel meg is írom a blogra.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

1
Szólj hozzá!

Please Login to comment
1 Comment threads
0 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
1 Comment authors
ferimesz Recent comment authors
  Subscribe  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
ferimesz
Vendég
ferimesz

Hogy még egy kis humort tegyek hozzá, nekem speciel rosszul sem kell lennem ahhoz, hogy egyesek bizonytalanok legyenek hogylétem felől, mi több – persze műveltsége válogatja… – megbámul, kinevet, vagy jót röhög látványomon. Azt hiszem, közel állok ahhoz a ponthoz, a hatvanadikat taposva, kéznél tartok majd egy papírkát, az alábbiakkal: Bunkókám, üsd be a google-ba a neten a “G8000” orvosi kódot és megtudod sérülésem okát. Ha azt hiszed, egészséges vagy, amikor így viselkedsz, tévedsz; szellemileg fogyatékos vagy!