Most éppen azt gondolom, hogy nem az iPhone, a lapos óriástévé, a Vörös-tengeren való búvárkodás, a fővárosi Király utca környékén való bulibasüppedés vagy éppen a kerek női popsikról való porszippantás a valódi luxus.

Hanem a lelassított, magamra, magunkra fordított idő.

Mondjuk hét közepén eldönteni, hogy a hétvégén „pörgetés” (egy itt élő bosnyáktól eltanult szó) lesz.

Először elmenni a Sparba, ott szakértő szemmel, hosszan tapogatni, nézni, kritizálni a szalonna-felhozatalt, majd az “Erdélyi szalonna” mellett tenni le a voksot.

Ugyanakkor és ugyanott csalódni a grillkolbász-felhozatalban, azt gyengének és drágának találni.

Nem sokkal később, egy hirtelen ötlettől vezérelve elzarándokolni az egyik Coopba, és kiválasztani egy nem sokkal olcsóbb, de mégis hazai kolbászt.

Másnap beszerezni a hagymát, cukkínit és hasonlókat, harmadnap délután pedig „pörgetni”.

Ehhez először elmosni a rácsot, kitakarítani az udvari tűzrakó helyet.

Aztán papírt keresni a pincében az egykori könyvelési iratok között, majd gyújtóst vágni a kisbaltával.

Századszor is mérgelődni azon, hogy miért is kellett elraktározni sok évvel ezelőtt az udvarról kivágott gyümölcsfák ágait, melyek égni égnek ugyan, de hőt nem adnak; majd a biztonság kedvéért innen-onnan bontott fenyődeszkákkal kiegészíteni őket.

Meggyújtani a tüzet, majd ezt másfél óráig kell rakni, piszkálni, hogy a végén maradjon némi parázs.

Közben rostélyra tenni mindent, szalonnát, kolbászt, hagymát, cukkínit, hozzá a kerti asztalon előkészíteni, kenyeret, ajvart, uborkát, vörösbort és egyebeket.

Méhek ezreit hallgatni az asztal melletti, feletti hársfán.

Közel sötétedéskor gyertyát gyújtani és az elkészült vacsorát a saját kézzel felújított nagy kerti faasztalon tálalni.

Hátradőlni, lassan enni, 30 perc alatt egyszerre átélni a 72 órás előkészítés minden pillanatát.

Aztán a borospohár mellől sokág nézni a hamvadó parazsat.

Na ezt nevezem én luxusnak.