Megosztom veletek, mit találtam a Literán.

Háy Jánost az olvasók sok mindenről kérdezték, egyikük a színházról.

Erre ő ezt válaszolta:

“Nem, a színpad és általában a színház nem különösebben érdekel. Számtalan esztétikai rendszerben, például Hegelnél ez a művészetek alja. S ebben van valami, hisz túl sok ember tehetségétől vagy épp tehetségtelenségétől függ egy előadás sikere, ráadásul az egész ki van szolgáltatva a közönségnek. Stendhal meg tudta írni a könyveit úgy, hogy a kutya sem olvasta el életében. Színházat így nem lehet csinálni. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a színház feltétlenül a művészi korrupció terepe. Ennél többre becsülöm a közönséget. Sokszor azonban a színházcsinálók a vélt közönségnek készítenek előadásokat, saját ízléstelenségüket, igénytelenségüket és ürességüket a közönség nyakába akarják varrni. Az ilyen színháztól végletesen irtózom. Ugyanakkor az is tény, hogy a színházban a testi jelenlét, ha minden összejön, olyan közvetlenül tud katartikus lenni, amire egy olvasmány soha nem képes. Szóval nem vagyok hagyományos értelembe vett színházi szerző. Nem lébecolok a próbákon. Nem vonz a kulisszák mögötti élet. Túl időigényes és extrovertált, s ez szembemegy az írói működéssel, ami alapvetően befelé való mozgás. A színpadi szöveg érdekel. Hogyan lehet párbeszédekkel jellemet építeni, cselekményt görgetni. Milyen típusú szövegek tudnak a párbeszédeken túl színpadi jelenlétet kiharcolni maguknak.”

Mindez nemcsak azért érdekes, mert én is érzem a színház mint intézmény és a színház mint előadás megannyi kényszerpályáját, szemben mondjuk egy regénnyel vagy egy festménnyel, hanem azért is, mert a szombathelyi színház egyik legerősebb előadásnak történetesen ő volt a szerzője.

A Herner Ferike faterját még az MMIK-kamatermében láttam. A premieren ott ült Háy János is.

Irodalomszeretőknek érdemes elolvasni az egész interjút. Olyant már nem merek leírni, hogy mindenkinek.