Nem is tudom, irigyeljem vagy sajnáljam azokat a „kollegákat”, akiknek időről időre, ünnepről ünnepre elő kell rukkolniuk különböző politikusok ünnepi beszédével.

Ezek a beszédek arról ismerszenek meg, hogy nem tartalmaznak konkrétumokat, a maguk üres patetikusságukban tértől és időtől függetlenül bevethetők.

Egyedüli céljuk, hogy pukkanjanak egyet, de lehetőleg csak akkorát, hogy az aznapi hírekben fel lehessen őket olvasni, de másnapra már senki ne emlékezzen rájuk.

Így aztán szombaton miközben a tipliket fúrom a falba, hallom a Kossuth híreiben, hogy Navracsics Tibor szerint „a tudás semmi, ha nem illeszkedik egy nagy folyamathoz, a közösséghez”.

Ez biztos így van, gondolom, de hogyan is kapcsolódik az a nagyszerű mondat a kisbetűs élethez, mondjuk a tiplizéshez. Tudásnak számít-e a nyolcas (vídiás) fúró viszonylag szakszerű alkalmazása, a tiplinek falba és a csavarnak a tiplibe helyezése. Ha igen, akkor a művelet illeszkedik-e a közösséghez? És hogyan? Ha meg nem, akkor tényleg semmi? Annak ellenére, hogy a csavarhúzó vízhólyag-kezdeményezéseket okozott a tenyeremen?

Egyáltalán el tudunk-e képzelni olyan tudást vagy tiplizést, amely nem illeszkedik a közösséghez?

Vagy itt van Balog Zoltán, emberi erőforrások minisztere, aki szerint „a Szent István-i életmű az a mérce, amelyhez ma is mérni kell a teljesítményeket”.

Hát bizony akárhogy hunyorgom, ezek a tiplik – bár tartanak faszán – nehezen hasonlíthatók a király teljesítményéhez. Valljuk be, önmagukban – különösen így augusztus 20. fényében – talán rosszabbul teljesítenek. Illetve másként. Nagyon is másként. Bármennyire büszke is vagyok rájuk.

A tiplik mentségére szolgál, hogy egy darabig tartani fogják a polcokat, akkor is, amikor Navracsics, Balog stb. beszédére már a kutya nem emlékszik.

Mondjuk holnap.