Továbbra is a “magyarock története“. Nem tudom, kedves olvasóim, hányan éltétek át tinédzserként a hetvenes évék végét és a nyolcvanas elejét.

Nekem volt szerencsém ehhez, illetve kezdek elbizonytalanodni, hogy mennyire volt ez szerencse.

Igazából szerencsének persze akkor sem tűnt, de volt valami szikrázóan kemény, vad, önveszélyesen őszinte szépség ebben a korszakban, nem véletlen, hogy Villon, József Attila és hasonló nevek keveredtek közénk a cigaretta füsttől és az olcsó sörtől bűzlő szubkultúrába.

Ha harminc év távlatából nézem vissza a koncerteket, az életformát, a kőkemény pécsi és komlói éjszakákat, valahogy édes lesz a keserű, és keserű az édes.

Ide kapcsolódik az alábbi idézet a könyvből.

5-10 évvel ezelőtt még bíztam volna abban, hogy valaki hozzászól, lesz belőle vita, nosztalgia vagy annak ellenkezője. Ma már tudom, hogy nem lesz belőle semmi, mint ahogy a csöves korszakból sem lett semmi. Igaz, nem is hittük, nem akartuk egy másodpercre sem, hogy több legyen önmagánál, annál a néhány évnél, hónapnál, napnál, éjszakánál.

“Lázban égő nemzedék – Táncolók helyett csápolok

77-től kezdve – az előző generáció kiöregedésével egy időben – ismét egy új tizenéves nemzedék tűnt fel a koncerteken, akik ismét radikálisan elutsították az előző nemzedék bálványait, és életkoruknak, energiáiknak, lázadásuknak megtelő új idolokat kerestek.

Bár első látásra sok hasonlóságot mutattak a hatvanas évek beatnemzedékének rajongóival, valójában számos lényegi dologban eltértek attól. Ezek a fiatalok ugyanis jelentős számban érkeztek a külvárosokból, a lakótelepekről, az aluljárókból, az alsó középosztály, a munkásság alkotta társadalmi közegből. Jóval keményebbek, vadabbak, kezelhetetlenebbek voltak, mint elődeik, s ez meglátszott a „zenefogyasztásukon” is.

Ők már nem táncoltak, hanem csápoltak a színpadok előtt. Ezek a margón élő, egyre nagyobb tömeget jelentő fiatalok a hetvenes évek közepén rátaláltak a szintén a margón „dolgozó” P. Mobilra és Minire. Majd, amikor kiderült, hogy mire mutatkozik igény, rögtön rájuk talált a Piramis, a Korál, majd később a Beatrice, a Karthago és az Edda.

Néhány hónapig ezért voltak jelen az öreg zenészek is a „kollégák” koncertjein: egyrészt tanulmányozták az új soundot, másrészt igyekeztek felmérni az új igényeket, hogy aztán fekete bőrökbe bújva játsszák az új idők új dalait. Tévedés tehát azt hinni, hogy a kemény rock két-három év elteltével üresedett ki, és vált sablonossá, hazuggá. Valójában az első perctől kezdve – néhány kivételtől eltekintve – manipulatív zene volt, amellyel önmagukat ügyesen megújító profi zenészek hosszabbították meg ismét egy generációval a karrierjüket. És ebbe nemcsak a Hanglemezgyár, de a média egy része (műsorújságok, televíziós műsorok, újságnak álcázott reklámkiadványok, megfizetett műsorvezetők) is hatékonyan besegített.”

 

Forrás: Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János: A magyarock története