Nehéz nem belátni, hogy alapvetően slendriánok vagyunk.

Tessék összehasonlítani mondjuk egy-egy osztrák és magyar házat, udvart, pincét, gyárat, irodát, hivatalt, utat, rétet, iskolát, múzeumot, divatot és rock-koncertet, illetve még tízezer dolgot.

Ez a patópálos slendriánság, félrecsúszott nyakkendőség, majdmegbeszéljükholnap mentalitás nem teljesen elítélendő, olykor éppen a slendriánság tudja emberibbé oldani az embertelen dolgokat.

Nézzük meg, milyen borzasztó államalakulatokat hoztak létre azok a népek (németek, koreaiak stb.), akik görcsösen komolyan vesznek mindent.

Ehhez képest mennyivel kellemesebb hely volt Magyarország, ahol alaposan elslendriánkodtuk az úgynevezett szocializmust.

Most éppen a kapitalizmust slendriánkodjuk el. De ennek emberibbé tételéhez azt hiszem kevés lesz a szokásos mutatványunk.

A fotón egyik nagypapám egyik kedvenc borozója látható.

Gondolom, tudjátok, hogy merre van.

Mikor gyerek voltam, többször is megbeszéltem a papával a bejárat előtt, hogy ha felnövök, majd itt beszéljük meg az élet nagy dolgait.

Aztán mire felnőttem, nagypapám kilépett a földi világból.

Így soha nem léptem be ebbe a helyiségbe.

Pedig hát lenne mit megbeszélni.

Vannak az életben, olyan ritka és kivételezett pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, hogy igenis érdemes.

Itt van például ez a blog. A hétvégén amiatt keseregtem, hogy micsoda abszurd, hogy egy magyarországi kisvállalkozónak, ha túl akarja élni a következő hónapot, vécékefékről és kaktuszokról kell áfás számlát gyűjtenie. És láss csodát, Orbán Viktor miniszterelnök hétfőn már be is jelentette a parlamentben, hogy nem kell gyűjteni a számlákat, könnyítenek, egyszerűsítenek, merthogy a legkisebb is számít.

Mindez nem jelenthet más, mint azt, hogy Matolcsy György (vagy maga Orbán Viktor?) olvasta a blogomat.

A bejegyzés szombat délután született, és azonnal belátták, hogy a helyzet tarthatatlan. Vasárnap a nemzetgazdasági miniszter leült tárgyalni hű embereivel, megbeszélték, hogy mit lehet itt tenni, majd hétfőn elő is álltak az ötletekkel, melyeken látszik ugyan, hogy kicsit összecsapottak, de ha beleszámítjuk, hogy egy napjuk volt rá, és az is vasárnap, akkor megértően bólintunk.

Annyi szemrehányást mégiscsak tennék, hogy talán nem kerültünk volna ilyen vacak helyzetbe, ha az illetékesek már korábban is olvassák a blogomat.

Ott ugyanis már korábban olyanokat lehetett olvasni, hogy „történetesen én például most azt tapasztalom, hogy a környezetemben levő kisvállalkozások kezdik bedobni a törölközőt” meg hogy „izgalmas lesz, ha ezek az emberek [ érts: kisvállalkozások] rázúdulnak az államra, nemcsak nem fizetnek majd be semmit, de beállnak a markukat tartók sorába.”

Nem akarok ünneprontó lenni, a de hétfői bejelentés kicsit olyan, mint amikor a férj elfelejti a házassági évfordulót, majd két hét múlva eszébe jut, és meglepi a feleséget egy új súrolókefével. A gesztust lehet értékelni, de nem az igazi.

Mert egyes apró vállalkozások, lehet, tényleg kevesebbet fizetnek majd be havi 5-10 ezer forinttal, de ez már sok esetben annyit ér, mint halottnak a puszi.

Ha Matolcsy György továbbra is olvassa a blogomat, akkor kérném, hogy arra az egyszerű kérdésre is feleljen majd ő vagy a miniszterelnök a parlamentben, hogy hogyan lesz mindebből piac és vásárlóerő?

Mert ha ez utóbbi nem lesz, akkor előbb-utóbb 10 forint járulékot sem tudnak a legkisebbek befizetni.

Köszönöm, hogy válaszolnak.

Nem tudom, hogy éppen sírjak-e vagy nevessek, de a kérdés meglehetősen közhelyes hazánkban, hiszen ez a bizonytalan érzés számtalanszor elönt bennünket.

Az alábbi feljegyzések képezhetnék egy rádiókabaré jelenetének alapjait, amin lehetne nevetni, azon viszont kevésbé, hogy szombaton tényleg ez történt velem.

A bevásárlásaink – ahogy a gyaníthatóan a kedves olvasóim zömének is – egyre inkább a legszükségesebbre terjednek ki.

Ezzel párhuzamosan az ember vizsla szemmel figyeli, mi is az, amit a vállalkozásához tud csatolni, így menteni meg a menthetetlent a farkasétvágyú államtól.

Iszonyú hülyén hangzik, talán szégyellnem is kellene, de szégyenemet már rég legyőzte a túlélés ösztöne.

Mindenesetre szombaton az alábbi áfás számlákat kértem és kaptam.

1 db vécékefe: bruttó 790 forint (DM)
1 db kaktusz: bruttó 490 forint (egy belvárosi virágbolt)
1 tubus faragasztó: bruttó 1060 forint (Gazda Áruház)

(3 liter tejtől és 1 kg kenyértől eltekintve mellesleg ennyi volt a bevásárló szombat eredménye.)

A lista szimbóluma lehetne a magyar reálgazdaság működésének.

Számoljuk össze, hogy mennyi áfáról is van szó, mennyi idő ment el a számlák kitöltésével, a 27 százalék számolgatásával, majd a könyvelői munkával és az APEH kontrolljával.

Bűnös, aki idáig engedte fajulni a dolgokat, és bűnös, aki megtehetné, de nem változtat rajta.

Nekem csak egy torz mosoly jutott.

„Nem is értem, miért nem lövi le valaki Orbán Viktort” – mondja egy ismerősöm az utcán, egy percnyi laza csevegés után.

Ráadásul a hölgy összességében szelíd lélek, dolgoztam vele közel egy évtizedet, és amennyire emlékszem, a politika nem nagyon izgatta.

Mondhatnánk, hogy szóra sem érdemes a dolog, van ilyen, a demokráciába vígan belefér mindez. Csakhogy, amennyire érzékelem, nem elszigetelt jelenségről van szó, az utcán és a Facebook-on riasztó megnyilvánulásokat olvasni, nyíltan, névvel, arccal.

Közel hasonló gyűlölethullám látszik kibontakozni a mai hatalom irányába, mint történt ez anno, Gyurcsány Ferenc regnálása idején.

Felfoghatjuk úgyis, hogy a jobboldal most csak azt kapja vissza, amit főzött magának, de azt hiszem, itt többről van szó: ha nem vigyázunk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy túl késő, kiszabadult a palackból valami, amit nem lehet visszagyömöszölni.

Hogy pontosan hova is fut mindez ki, megjósolhatatlan, de valami azt súgja, most kellene megmaradni okosnak, hűvösnek, távol tartani magunkat a bűzös iszaptól, ha már a pankrátorainkat nem sikerült.

Kicsit elméláztam, és délután egyszer csak azt vettem észre, hogy a telefonkönyvben keresem egy autószerviz telefonszámát.

Már vagy egy perce bogarásztam az„sz” betűs bejegyzéseket, mikor megkérdeztem magamtól: mi a fenét is csinálok?

Nem túl logikus lecsukni a laptopot, előbányászni a két évvel ezelőtti telefonkönyvet, ott vaksin silabizálni a neveket, találgatni, milyen néven is lehet ott a cég, amit keresek.

Ez a világ már évekkel ezelőtt elmúlt.

Így aztán egy határozott mozdulattal becsuktam a könyvet (porzott szegény egy nagyot), majd a Google-val kb. 5 másodperc alatt megtaláltam az autószervizt, nyitva annak tartását, munkatársainak elérhetőségét stb.

A digitális korszakban így vált észrevétlenül felesleges limlommá egy egykori emblematikus tárgy.

Emlékszem, amikor az online sajtóban kezdtem tevékenykedni, egy jó darabig irigység is vegyült a nyomtatott újságoknál dolgozó kollégákkal kapcsolatos érzelmeim közé.

Nos, ez az érzés mára eltűnt, mint a telefonkönyv.

Nem hiszek sem a Facebook-ban, sem az összefogás erejében, de ha csak egy alig mérhető, hangyányi esélye van annak, hogy ezt a linket érdemes betenni ide, akkor úgy érzem, be kell tennem.

A Facebook-on talált rám egykori általános iskolás osztálytársam, akivel szerintem több mint 3 évtizede nem találkoztam.

Azóta sok víz folyt le, mind a Dunántúl északi, mind a déli végén.

Néhány soros chatelés után kiderült, hogy lánya beteg. A Tolnai Hírlap már közzétette az esetet és a számlaszámot. Nagyon rosszul érezném magam, ha én nem tenném.

12. oldal, Niki harca …

Néhány héttel ezelőtt arról számoltam be, hogy hogyan járultam hozzá a szombathelyi GDP-hez.

Mint említettem, akkor többek között alkatrészeket vettem a bringámhoz.

Nos, az események kicsit lelassultak utána, többek között azért, mert a ház körüli bütykölésre szánt időt lefoglalta a happy enddel zárult hűtőszekrény-affér.

Meg egy kicsit tartottam is a biciklinek a külső gumi cseréjétől. Emlékszem, tizenévesként nem egyszer sikerült kicsípnem a belsőt a művelet során, ami aztán újabb végetérhetetlen javítás-örvényekbe rángatott bele. (A belsőt ragasztani kellett, hogy aztán visszatéve a csavarhúzóval megint máshol csípjem ki.)

De ma végre nekiálltam, és meglepően flottul ment minden.

Egy szűk óra alatt vígan megvolt az egész, kicsit variálni kellett a váltóval, de nem volt egy nagy vasziszdasz.

Mikor készen volt, fújtam bele kézzel egy keveset, majd átgurultam a szomszédos Agip-kúthoz, ahol megelégedéssel konstatáltam, hogy amíg az autósok 423 forintot fizetnek egyetlen liter benzinért, addig én ingyen töltöm a levegőt a gumiba.

Hogy aztán hazafelé – a vadonatúj városi gumival – szinte suhanjon a gép ezen a forró nyári késő délutánon.

Bizonygatom magamban, hogy talán nem, de a szívem mélyén nagyon is jól tudom, hogy olykor leverem a lécet a szociális viszonyrendszerek útvesztőiben.

Munkám miatt sok emberrel találkozom, de gyanús, hogy szinte soha nem érzek lelkesedést, ha egy nagy vagy kis névvel találkoznom kell, sokszor elsumákolnám az egészet, és a különböző ügyekben telefonálás is inkább csak nyűg és kötelesség, mint munkából származó örömforrás.

Általában már az első találkozás során eldől a dolog, hogy kivel tudok később kötetlenül és belsőségesen beszélgetni, és kik azok, akik reménytelenül kint maradnak a körön.

Nem tudom, ide tartozik-e ,vagy általános, mindenkivel előforduló jelenségről van-e szó, mindenesetre vannak olyan személyek, akiket ismerek, mármint rendszeresen találkozom velük, de csak nézzük egymást, és nem köszönünk.

Egyszerűen így alakult. Körülbelül féltucatnyian vannak.

Ma is összefutottam egyikkel.

Néztük egymást másodpercekig, várakozva, már majdnem megtört a jég, már majdnem odabiggyeszetttem, hogy „hello”, de aztán mégsem. Talán büszkeségből, talán abból a meggondolásból, hogy hátha azért nem van ez a kommunikációs szakadék, mert a másik félnek így jó. Akkor meg nekem is.

Amúgy egész jól feltalálom magam tömegben, fesztiválokon, de igazából akkor érzem a magam a helyemen, ha 2-8 nagyon belsőkörös ember társaságában vagyok, fűben heverve a napon, vagy késő éjjel asztal körül. Nincsenek sokan.

Lehet, csak az átlagosnál magasabb hőmérséklet terelgeti szokatlan medrekbe a gondolataimat, de most azon törtem a fejem vagy 5 másodpercig, hogy a férfiakon vagy a nőkön látszik-e egyérteműbben a butaság.

Élhetnék azzal a frappáns újságírói klisével, hogy „mindenki döntse el maga”, de inkább állást foglalok.

A nőkön jobban látszik, mert a férfiak megtanulták álcázni.

A nők csacsognak, fecsegnek, bevallják, hogy fogalmuk nincs, vihognak hozzá, megvonják a vállukat vagy csodálkozva kimeresztik bociszemüket. Alternatívaként: lelkesen hülyeségeket osztanak meg a Facebook-on.

A férfiak megtanulták, hogy minél kevesebbet szólnak, annál kevésbé tudnak lebukni. Sokatmondónak tűnő, de valójában semmit nem jelentő mosollyal, egyszavas mondatokkal reagálnak, odakacsintanak, dörmögnek valamit.

Az is igaz, a férfiak tudják a leghangosabban és legmagabiztosabban hajtogatni a legnagyobb ostobaságokat. De még ezeket is remekül tudják álcázni.