Nem tudom mikor voltatok utoljára a szombathelyi nagypostán.

Nekem egy viszonylag hosszabb időszak kiesett ebből az élvezetből, így a múlt héten némi meglepetéssel konstatáltam, hogy az ügyféltér leginkább egy kínai boltra hasonlít mind választék, mind hangulat tekintetében.

Az állványok polcain kínálnak mindent, ami szem-szájnak kellemes, a celluxtól kezdve a kifestőkönyvön át a csokimikulásig.

Hogy legyen időnk a választék végigböngészésére, sorszámot kell húzni, és jó ideig ácsorogni a termékek között.

Ma volt kb. 15 percem az alaposabb körülnézésre, és találtam is egy Faulkner-regényt 2000 forint alatt, de az alkalmazottak elrontották, ugyanis mielőtt elcsábultam volna, szólítottak a pulthoz.

De a postáskisasszony résen volt : „Esetleg egy kaparós sorsjegy?” – kérdezte, talán láva, hogy nincs nálam semmi vásárfia.

Összeszedtem a maradék tartásomat, és visszautasítottam a csábító ajánlatot.

Igaz, a levelet elsőbbségivel adtam fel, amikor megtudtam, hogy a sima levél lassabban érne oda, mintha odagyalogolnék vele a címzetthez.

Mindenestre lehet hogy idejétmúlt, de cseppet sem unalmas hely a posta.

A nagy élmények hatására például elfeledkeztem, hogy biciklivel mentem, és szépen visszagyalogoltam az irodámig.

Ha biciklit is árulnának, akár fordítva is lehetne.