Gondolom nem én vagyok első a sorban, aki észrevette, hogy a mindennapokban egyre gyorsabb ütemben terjed a tegeződés gyakorlata.

Nem tudom, hogy ez a nyelvi változás angolszász mintára zajlik-e, a demokráciának vadhajtásáról van-e szó, esetleg az általános szellemi és kapcsolati leépülés markáns jele.

Nekem – bevallom – annyira nem tetszik.

Nemcsak azért, mert a nyelv szegényedik, hanem mert a magázódással együtt az apró, cizellált, zamatos társadalmi cikornyák is elvesznek.

Ha korábban tegeződtünk valakivel, az azt jelentette, hogy összetartozunk. Mert egy családban élünk, barátok, szeretők, munkatársak vagyunk, netán valami más szálak kötnek össze minket. De összekötnek.

Ha nem tegeződtünk, az azt jelentette, hogy nincsenek közös köreink, nem vagyunk egymással intim viszonyban, illetve azt, hogy megadjuk egymásnak a tiszteletet.

Mindez a viszonyrendszer most lebomlóban van.

Tényleg nem vagyok a merev hiarerchiák híve, boldogan tegezem közeli ismerőseimet, de ha a benzinkútnál a kutas azzal ugrik elém, hogy „Szia! Lepucoljam az ablakot?” vagy ha butikban a kislány azt kérdezi, hogy „Akkor mutatok neked egy más fazont”, nos, az nem tölt felhőtlen örömmel.

Nem azért, mert személyesen bármi bajom van a könnyen tegeződő honfitársaimmal, hanem mert az egész olyan közönséges, mint zsíros kartonpapírból kézzel enni a hamburgert.

És ez a finnyásságon tényleg nem azért van, mert a Rózsadombon voltam gyerek.