Nem irigylem, aki nem érti 1
Tudom, hogy meg akartátok kérdezni, csak nem volt hozzá bátorságotok.
Válaszom: igen, újabb könyveket olvasok.
Egyik közülük egy erősen megsárgult, 1981-es kötet, melyet a megyei könyvtár utolsó kiárusításán vettem kemény 100 forintért.
A könyv címe Fancsikó és Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj!, és a szerzőt, egy bizonyos Esterházy Pétert „a fiatal magyar irodalom egyik legtehetségesebb alkotója”-ként jellemzi a fülszöveg.
Összegyűjtött írások állítólag, bár nekem nagyon is úgy tűnnek, hogy alapból összefüggenek, de teljesen mindegy, ezt úgysem akartátok megkérdezni.
Esterházy még a későbbi önmagánál is köldöknézegetőbb, de annyira tud írni, hogy még így is roppantul élveztető.
Ezzel párhuzamosan olvasom Cormac McCarthy határtrilógiájának második részét, a Crossingot.
Elsőként a Road című könyvére nyúltam rá jó érzékkel az Amazonon, majd mikor elolvastam minden olvasmányélményeim egyik legsötétebb és legriasztóbb sztoriját, utánanéztem a fickónak, és kiderült, a tengerentúlon kb. akkora sztár mint nálunk Esterházy.
Stílusa pont az ellenkező véglet, de ennek elemzésébe most nem mennék be. A Roadról írtam a Kimozdulón annak idején.
Aztán valamelyik ünnepre megkaptam az író úgynevezett Határvidék-trilógiájának első darabját, a Vad lovakat amiről már csak egy blogbejegyzésre futotta, mert időközben rájöttem, hogy nem kell ezt erőltetni, az átlagolvasó nem nagyon szeret olvasni irodalomról, akit érdekel, az meg itt eldugva is megtalálja.
Tavaly egy londoni bolhapiacon használtan sikerült megvennem a trilógia harmadik kötetét (Cities of Plain). Jó hír, hogy fillérekért kaptam, rossz, hogy olyan kicsi betűkkel van írva, hogy majd új szemüveget kell csináltatnom hozzá.
A másodikat, a Crossingot, amit most olvasok, megint csak az Amazonnal hozattam, hozzájárulva ahhoz forgatókönyvhöz, mely szerint az amerikai cég hosszútávon majd lenyom minden kiskereskedőt. De hát mindenki nem járhat jó, ugye, nekem meg nagyon kellett a könyv.
A Crossing jó drarabig kitart majd mint esti olvasmány. Mire esténként, vagy inkább éjszaka hozzájutok – már – szemüveg ide vagy oda – összefolynak a betűk.
25 oldal után eddig annyi derült ki, hogy a történet (ahogy az lenni szokott a Határvidék-trilógiában) az USA és Mexikó határvidéken játszódik valamikor a két világháború között. Nagyon hideg van, és két srác egy nőstényfarkast igyekszik becserkészni.
Tudom, hogy ebből nem egyértelmű, de higgyétek el, szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik, olyannak, ami minden tekintetben kellően messzire visz.
És nem irigylem, aki nem érti.