Több mint két hónapja terveztem, hogy kibontom a vörösbort. Tegnap megtörtént. Valami egri bikavér volt, nem egy nagy szám, de nem is vártam tőle többet, mint egy kis augusztus esti feszültségoldást.

Arra meg jó volt.

Este 10 óra fele bekapcsolódtam az olimpiába, nem mintha annyira érdekelne a profi sport, inkább csak az egészséges kíváncsiság dolgozott bennem.

Pont elcsíptem a magyar-spanyol kézimeccs második felét, és vagy a bor tette, vagy nem, mindenesetre letámadtak a gyermekkori emlékek.

Kis városszéli általános iskolánkban két férfi testnevelő tanár volt, történetesen mindkettő kézilabdaedző.

Így aztán nem csoda, hogy volt időszak, amikor éjjel-nappal kézilabdáztunk. Kicsi, törékeny gyerek voltam, viszont meglehetősen fürge, így aztán nem annyira erőből, mint rafkóból űztem a sportot, nem kimagaslóan, de az iskolaválogatottba befértem.

Szerettem a játék gyorsaságát, dinamikáját, bonyolult kombinációit, a beugrásokat, sőt az ütközéseket is. Emlékszem, egyszer a pécsi sportcsarnokban is játszottunk.

A kézilabda mellett az atlétika olimpiai közvetítése is leköt. Nem biztos, hogy miatta bekapcsolom a tévét, de ha beleakadok, akkor nem nyúlok egy darabig a távirányítóhoz.

Valószínűleg ennek is gyermekkori maradvány az oka.

Néhány évig atlétikaedzésekre is jártam. Távolugrásban az átlagnál rosszabb, magasban az átlagnál jobb voltak. Úgy futottam, mint a többség, talán soha nem nyertem semmit, amit cseppet sem bántam.

De ha akarom, ma is érzem az orromban a felnőttek izomlazító kenőcsének illatát.

Konklúzió: Törődjetek az általános iskolákkal. Adjatok nekik sok figyelmet, pénzt és jó tanárokat. Az iskolák mai működéséből látni lehet, milyen lesz a jövő 10-20 év múlva. A többi mind mellébeszélés.