Tulajdonképpen akár szerethetném is a zöldhagymát, és az sem lehetetlen, hogy valójában szeretem is.

Fogalmazzunk úgy, bonyolult kapcsolatban vagyok vele.

Hiszen nem teljesen élvezetmentes, amikor a növény gusztusos, organikus zöld tömlőjéből apró karikákat (4-5 db) szelek, melyeket akkurátusan ráhelyezek a vajas (plusz fehér és friss) kenyerem tetejére.

A körömnyi darabkák kellemes mellékízt, afféle ideiglenes harmóniát adnak a vacsorámnak.

Azért fontos az ideiglenes jelző, mert a zöldhagyma íze, mihelyst kikerül a vajas kenyér összefüggéséből, meglehetősen tapintatlanul viselkedik.

Konfliktusba keveredik szinte minden más ízzel, önzőn és erőszakosan előtérbe tolja magát a számban, a gyengéket leteperi és az erőseknek is beszól, persze otrombán, suksükölve. Még a fogkrém sem tudja kordába terelni a modortalan pimaszt.

Így lesz a néhány perces harmóniából hosszan, akár másnap délelőttig elhúzódó diszharmónia.

Zöldhagymák nélkül egy kicsivel egyszerűbb lenne az élet.

Nem mindig van jókedvem, és amikor éppen nincs, akkor a legritkább esetekben foglalkozom a magyar közélettel, de ha foglalkozom, akkor bizony átsuhan kicsi agyamon az a gondolat, hogy a magyar politikai erők kivétel nélkül azért akarnak görcsösen hatalomra jutni, illetve ott maradni, hogy annak szereplői magánszigeteikre mentsék a hajó rakományának értékesebb felét, vagy lagalább potyázzanak egy nagyot a fedélzeten, mielőtt a hajó a tenger fenekére süllyed velünk együtt.

Mondom, csak átsuhan.