Ödön von Horváth – Ennél találóbb nevet valószínűleg lehetetlen lenne adni egy Osztrák-Magyar Monarchia korabeli szereplőnek.

A név tulajdonosa élete állomásait és munkásságát tekintve is tartotta magát a nemzetiségi katyvaszhoz, ami történetesen nem az operettes bécsi vagy a magyar dzsentrivilág, hanem a monarchia világszínvonalú szellemi közege, melyről hajlamosak vagyunk mi is és a világ is elfeledkezni.

Ödön von Horváth tanult és élt Rijekában, Bécsben, Budapesten, Pozsonyban, Belgrádban, Münchenben, hogy aztán 37 éves korában a párizsi Champs-Élysées-n egy viharban rázuhanó faág megfossza életétől.

Kell-e ennél több szimbólum?

Több rövid életrajzot is elolvastam róla, de egyikből sem derül ki, hogy mi volt az anyanyelve, illetve volt-e olyan neki egyáltalán.

Most fejeztem be „Hogy lettem néger?” (eredetileg Jugend ohne Gott, 1937) című regényét, melyben arra a nehéz kérdésre igyekszik választ találni, hogy mi a teendő akkor, ha a világ meghülyül körülöttünk.

Ödön von Horváth szerint nem olyan bonyolult észrevenni az ostobaság és a gonoszság mibenlétét, annál nagyobb gond, hogy az ordas eszmék ragályként terjednek, a többség gondolkodás nélkül szajkózza őket, és kilöki azokat, akik nem.

A kisregény tanár főhősének kalamajkája ott kezdődik, amikor egy órán – miközben a világ fenekedik a gyarmatok újrafelosztására – azt mondja a diákoknak, hogy a négerek is emberek.

A történet Ödön von Horváth szerint azért bonyolultabb, mintsem sematikus politikai klisékkel azt ábrázolni lehetne, mindenestre a főhős a végén – miközben a katolicizmusból is merít egy kis eligazítást – veszi a kalapját és elmegy Afrikába négereket tanítani.

Ödön von Horváth egyébként nem annyira prózájáról, mint inkább drámáiról híres.

Ezek kapcsán többek között ezt írja a Halász Előd A német irodalom történetében.

A butaság az a létállapot, amelyet Horváth szatírája mindenekelőtt célba vesz.

„Minden állam célja a nép elbutítása. Egyetlen kormány sem érdekelt abban, hogy a nép okos legyen” – írja egy jegyzetében, legjobb darabjának, a Mesél a bécsi erdőnek mottója pedig így hangzik: „Semmi más nem nyújtja oly mértékben a végtelenség érzését, mint a butaság.” Butaságnak nevezi ugyanis azt a magatartást, amely elzárkózik mindenfajta ismeret és felismerés elől, hogy megőrizhesse a derékség és a kedélyesség primitív magabiztosságát, más szóval, amely nem vesz tudomást semmiről, ami kellemetlen és kényelmetlen. A butaság szatirikus ábrázolása a Horváth-drámákban egyszersmind magában foglalja azoknak a társadalmi és gazdasági konstellációknak a kritikáját is, amelyek ennek a butaságnak termőtalaját képezik.

Ödön von Horváth – és ezt már én mondom, és nem Halász Előd – kétségkívül kellemetlen sok hatalom számára.