A vége felé tartok a korábban már említett 20. századi osztrák novellagyűjteménynek.

Erős felhozatal kétségkívül, néhány olyan gyöngyszemmel – Hofmannsthal, Roth, Haushofer, Ödön von Horváth stb.), akire majd később egyénileg is érdemes visszatérni. (Egyelőre a Halász Előd-féle német irodalomtörténetet bányásztam elő.)

Az 20. századi Ausztriában játszódó novellák nemcsak arra jók, hogy irodalmilag tájékozódjunk, hanem hogy közelebbről is megismerjük a szomszédok lelkületét. Ami nagyon más, mint a mienk: nem kapatják el őket az érzelmek, az emberek távolabb állnak egymástól és az eseményektől is. Egyszerre vonzó és idegen világ.

Az osztrák irodalom egy furcsa véletlennel is megakadályozott.

A közelmúltban kiállítás-megnyitón voltam, ahol is egyik, úgymond közéleti személyiséggel privát beszélgetést folytattunk.

Valahogy úgy terelődött a szó, hogy arról kezdett beszélni, hogy éppen az osztrák Adalbert Stifter Nyárutó művét olvassa, és hogy ez a 19. században írt biedermeier regény mennyire ott van a topon. Mondtam neki, ez érdekes, merthogy éppen én is osztrák irodalmat olvasok, de egyébként nem tudom, ki ez a Stifter.

Otthon rákerestem az interneten, és megállapítottam, hogy tényleg érdemes foglalkozni vele.

Aztán aznap este folytattam és befejeztem az előző este megkezdett Urzidil-novellát. A közel 40 oldalas „A gyászlepke” című írás egy birodalombeli fiatal osztrák srác gyerekkoráról és íróvá válásáról szól. Az utolsó mondatban nevezi meg az író a főhőst: Adalbert Stifter.