Nap szerinti archívum: 2012.június.21 [17.17]

Kin látszik jobban a butaság?

 : jozing by

Lehet, csak az átlagosnál magasabb hőmérséklet terelgeti szokatlan medrekbe a gondolataimat, de most azon törtem a fejem vagy 5 másodpercig, hogy a férfiakon vagy a nőkön látszik-e egyérteműbben a butaság.

Élhetnék azzal a frappáns újságírói klisével, hogy „mindenki döntse el maga”, de inkább állást foglalok.

A nőkön jobban látszik, mert a férfiak megtanulták álcázni.

A nők csacsognak, fecsegnek, bevallják, hogy fogalmuk nincs, vihognak hozzá, megvonják a vállukat vagy csodálkozva kimeresztik bociszemüket. Alternatívaként: lelkesen hülyeségeket osztanak meg a Facebook-on.

A férfiak megtanulták, hogy minél kevesebbet szólnak, annál kevésbé tudnak lebukni. Sokatmondónak tűnő, de valójában semmit nem jelentő mosollyal, egyszavas mondatokkal reagálnak, odakacsintanak, dörmögnek valamit.

Az is igaz, a férfiak tudják a leghangosabban és legmagabiztosabban hajtogatni a legnagyobb ostobaságokat. De még ezeket is remekül tudják álcázni.

Osztrákok és véletlenek

 : jozing / Még ne kapcsold le a lámpát! by

A vége felé tartok a korábban már említett 20. századi osztrák novellagyűjteménynek.

Erős felhozatal kétségkívül, néhány olyan gyöngyszemmel – Hofmannsthal, Roth, Haushofer, Ödön von Horváth stb.), akire majd később egyénileg is érdemes visszatérni. (Egyelőre a Halász Előd-féle német irodalomtörténetet bányásztam elő.)

Az 20. századi Ausztriában játszódó novellák nemcsak arra jók, hogy irodalmilag tájékozódjunk, hanem hogy közelebbről is megismerjük a szomszédok lelkületét. Ami nagyon más, mint a mienk: nem kapatják el őket az érzelmek, az emberek távolabb állnak egymástól és az eseményektől is. Egyszerre vonzó és idegen világ.

Az osztrák irodalom egy furcsa véletlennel is megakadályozott.

A közelmúltban kiállítás-megnyitón voltam, ahol is egyik, úgymond közéleti személyiséggel privát beszélgetést folytattunk.

Valahogy úgy terelődött a szó, hogy arról kezdett beszélni, hogy éppen az osztrák Adalbert Stifter Nyárutó művét olvassa, és hogy ez a 19. században írt biedermeier regény mennyire ott van a topon. Mondtam neki, ez érdekes, merthogy éppen én is osztrák irodalmat olvasok, de egyébként nem tudom, ki ez a Stifter.

Otthon rákerestem az interneten, és megállapítottam, hogy tényleg érdemes foglalkozni vele.

Aztán aznap este folytattam és befejeztem az előző este megkezdett Urzidil-novellát. A közel 40 oldalas „A gyászlepke” című írás egy birodalombeli fiatal osztrák srác gyerekkoráról és íróvá válásáról szól. Az utolsó mondatban nevezi meg az író a főhőst: Adalbert Stifter.