Szerdán hajnali fél háromkor befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényét. Az időpont nálam nem teljesen extrém, de azért jelzésértékű. Nem minden könyv működik annyira örvényszerűen, hogy annak olvasóját valamilyen párhuzamos idősíkba húzza, kikapcsolva a valódit. Ez ilyen, annak ellenére, hogy irodalmi Nobel-díjat azért nem adnék érte. (Mondjuk sok másikért sem, melyek aztán mégis megkapták, de ez most mellékszál.)

A Papírsárkányokra közvetlenül egyik olvasóm, közvetve a Bécsben felvonuló hazarák hívták fel a figyelmet. (A népcsoport még a mi cigányainknál is szerencsétlenebb sorsú, de ezt innen nehéz megítélni.)

A történet itt-ott kissé Bollywood-szagú (az indiai filmek gyártóközpontja), ami azt jelenti, hogy felnőtteknek szóló meseszerű elemek is felbukkannak, de hogy ne legyen annyira tündéri a dolog, ezeket naturalista környezetbe és eseményekbe helyezi az író, és a történet vége is igen messze van a keleti meséktől, sőt az amerikai álomtól is. Merthogy ez mégiscsak Afganisztán.

Számomra a Papírsárkányok egyik üzenete ugyanaz, mint a Persopolisé: milyen könnyű egy viszonylag normális, de labilis alapokon álló országot pokollá változtatni, másrészt újra szembejön velünk a régi igazság, hogy a hatalmas kulturális és anyagi különbségek ellenére milyen egyformák az emberek mindenhol: míg a jók kételkednek és vívódnak magukban, a rosszak és buták magabiztosan fújják ostobaságaikat.

Ez utóbbiak a normális országokban humor tárgyai lesznek, viszont más helyeken tömeggyilkosok.