Minap azon elmélkedtem, hogy egész iparágak épültek az autósok lehúzására.

A mai világ a mozgásra épül. Mozog az áru, Afrikából Amerikába, Budapestről Szombathelyre, mozog az ember, Magyarországról az olasz tengerpartra, mert az a sikk, és mozog a munkaerő, mert nem akar éhenhalni.

És ha mozog, akkor autóval, mert sokszor ez a racionális, és sokszor meg azért, mert az autó menő dolog.

Az utóbbi időben háromszor nyúlhattam a zsebembe mélyen azért, mert autóm van: először új jogosítványt kellett csináltatnom, aztán az autót elvittem a műszaki vizsgára, tegnap meg a téli gumik helyett nyáriakat rakattam fel.

Miközben a pénzt perkáltam a gumisnál, arra gondoltam, hogy az állam és a piacgazdaság milyen ügyesen rátelepült a magyar ember autójához való irreális vonzódására.

Mindenestre a szombat déli napfény már a kerékpáromon talál. Büszkén nyomom a pedált Szombathely és Bük között, hogy

1) Stílszerűen kerékpáron érkezzem egy zöld rendezvényre
2) Letudjam a hétvégi mozgásomat
3) Megspóroljam a benzinpénzt
4) Megmutassam, hogy nem olyan fontos az autó
5) Hogy belemerüljek a napfénybe, természetbe, tájba, magamba

Ez utolsó pont például igen érdekes. Ha autóval megyek, ugyanaz a vidék csak egy elmosódott folt, színek gyors váltakozása, míg kerékpárral tapintható a realitás.

Alig hagytam el Szombathelyt, kapásból ezzel a képpel találkoztam. Autóból semmi ilyenre nem emlékszem:

Aztán hosszabbat időztem Salköveskút és Acsád között, hogy egy kicsit szippantsak az erdő valóságából is.

Mikor a nap végén visszaérkeztem Szombathely, kissé cserepes volt ugyan a szám, zsibbadtam hátul, és holnap valószínűleg érezni fogom az lábizmaimat, de nem vitás, hogy sokkal szebb lenne a világ, ha a négy, hanem a kétkerekűekre épülne. Naiv gondolat persze, de egy blogban elfér.