Szeretkezz, ne vásárolj!

Ahogy hallom, a vállakozói szféra után a kurva világ elérte az állami, önkormányzati intézmények szintjét.

Ha nem lett volna tudomásom a reálgazdaság kínszenvedéseiről, azt mondanám, hogy horror történeteket hallottam a helyi oktatási, kulturális, államigazgatási intézmények mindennapjairól.

Két év válság után viszont a horror már nem annyira horror. Csak szomorú.

A magyar hivatalnokok internet-kultúráját tükrözi, hogy aki úgy gondolja, hogy a gigantikus új magyar intézmény, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) hivatalos honlapját a www.nav.hu címen találja, az téved.

Ott ugyanis valami egész más van. Valaki olyan, aki korábban ébredt.

A hivatal a könnyen megjegyezhető www.nav.gov.hu címen érhető el.

Már ennél komolyabb kügyekben is változott meg a véleményem alapjaiban, így simán lehet, hogy egyszer önfeledten és kacagva ünneplem ezt a Valentint is, de egyelőre nem bagyon tudom beleélni magam.

Olyan izés.

Aki ismernek, tudják, hogy inkább atomerőműpárti vagyok, mint nem (más csak azért is, hogy az legyek), így aztán lelkesen beszélgettem a Fő téri busz házigazdájával.

Mivel hivatalos interjút nem tudott adni, magánemberként csevegtünk el az energetika rejtelmeiről, melyekről nem lenne sem érdemes, sem ildomos itt beszámolnom. (Meg kiderülne, hogy mennyire értek hozzá.)

A beszélgetés melléktermékeként kaptam néhány katalógust is, melyeket csak most volt időm és (atom) energiám kinyitni.

Tanulság: szép a paksiak lelkes hozzáállása a nukleáris megoldásokhoz, de olykor mintha kissé túllőnének a célon.

Szkennelek néhány csendéletet „A paksi atomerő építése közös ügyünk” prospektusból (a képaláírásokat megtartottam):

Ha 10 ügyintézői ablak van egy bank, közszolgáltató vagy multinacionális cég ügyfélterében, akkor ott háromnál az ügyfelekkel foglalkoznak, a maradék hétnél a monitor bámulása és az egérrel történő kattintás történik. Az egeret olykor óvatosan és sokatmondóan odébb görgetik.

Ha kevesebb vagy több az ügyintézői ablak, akkor az aktív és a passzív ablakok száma is arányosan növekszik vagy nő.

Mindezt az ügyfelek kis sorszámmal a kezükben fegyelmezetten tudomásuk veszik.

Hiába, az elektronikus ügyintézés forradalmasította a viszonyokat.

Annak a banánnak, amit az előbb nyeltem be, pont annyira volt enyhén túlérett íze, mint annak, melyet egyszer gyermekkoromban ettem karácsonytáján.

A heti aktuális ügyészségi begyűjtés kapcsán olvasom, hogy a moszkvai magyar nagykövetség épülete egy luxemburgi bejegyzésű, ismeretlen tulajdoni hátterű cég kezébe került.

Értem én. Biztos minden rendben van náluk, ha nem akarják felfedni kilétüket.

Azt viszont nem értem, hogy miért jó ez így nekünk. Nem az eladás, hanem az, hogy virágozzanak az off-shore cégek.

Valaki hozzáértő cáfoljon meg, de én valahogy úgy gondolom, hogy egy roppant egyszerű törvénnyel meg lehetne szüntetni az ilyen jellegű cégek labdába rúgását mind itthon, mind az EU-ban.

Nem igazán megnyugtató ez a tudat.

Amikor így hó elején átutalom a mindenféle roppant kreatív módon kifundált adókat, járulékokat és hozzájárulásokat, pont úgy érzem magam, mint egy fejőstehén.

Pontos közgazdasági képletet nem tudok felsorakoztatni, de abban biztos vagyok, hogy addig nem lesz a magyar gazdaságból semmi, amíg a lista és a rublikákba írt számok rövidebbek nem lesznek.

És ha ezt a politika és a jó nép nem érti meg, akkor saját sírját kapirgatja már középtávon is.

Bokros Lajost ne kérdezzük.

Hallgatom a hírekben, hogy Héderváron „szénszünet” van az iskolában azon prózai okból, hogy az iskolának nincs pénze a fűtésre.

Azt mondja a hírolvasó, hogy az lenne a megoldás, ha az iskola át tudna állni a megújuló erőforrásra.

Szerintem meg az, ha adnának nekik pénzt szénre.

Vagy ez szóba se jöhet?