Olvasom, hogy „jóváhagyta a kabinet a BKV-nak még korábban megígért 19 milliárd forintos állami támogatás második részletének, kilencmilliárd forintnak az átutalását” (innen).

Hát nem tudom.

Nem tudom, hogy miért kell az egész országnak kell a zsebébe nyúlnia azért, hogy a fővárosi közlekedés ne omoljon össze, hogy az öreg, lestrapált, olykor kigyulladó gépjárműpark még egy kicsit mozogni tudjon, hogy a rendszer továbbra is le tudja fölözni az országba érkező közlekedési EU-támogatás jó részét.

Ahelyett, hogy az egész céget, 4-es metróstól, nokiás-dobozostól, menedzsmentestől felszántanák és a helyét behintenék sóval. (Ha nem vitte haza valaki időközben a jégmentesítésre használt sót.)

Elképzelem, ahogy a Vasi Volán bejelentené, hogy a szombathelyi tömegközlekedés az összedőlés szélén van, jó lenne, ha a közgyűlés hozzávágna azonnal a 160 millió forintot.

Ha jól számolom, ez az arány, annyi jelentős különbséggel, hogy a közgyűlés a szombathelyi emberek pénzéből jótékonykodna, a kormány viszont mindenkiéből jótékonykodik, többek között a szombathelyiekéből is.

Azaz Szombathely lakói cirka 160 millióval járultak az idén hozzá a BKV-s sikertörténethez. Jó reggelt!

A megyeháza udvarában ment a karneválszínházi próba, a felügyelet viszont nem dőlt be a trükknek, és megbüntette a színészeknek a bejáratnál parkoltatott kellék-autóját, amelyet egy papír és egy golyóstoll segítségével kelléknek próbáltak álcázni.

Csányi Vilmos azok közé tartozik, akik böhöm nagy tudásuk ellenére is tudnak egyszerűen, érthetően fogalmazni.

Ha rajtam kívül csak egy ember olvassa el ezt, már akkor is érdemes volt ezt kiszekennelni az újságból.

——————-
„Hogyan is lennének képesek a mai gyerekek megtanulni az emberi kapcsolatok kialakítását, kezelését, megszakítását, amikor ennek módját a szüleiktől nem tudják ellesni?” – veti fel Csányi Vilmos. Akkor, amikor egy magyar átlagosan napi 4,5 órát tölt passzívan a televízió előtt ahelyett, hogy produktív tevékenységet végezne, vagy mondjuk a gyermekével beszélgetne, nem lehet csodálkozni azon, hogy a fiataloknak nincsenek jól működő, valódi kapcsolataik. Hiszen sok interakció kell ahhoz, hogy kiderüljön, kivel is tud valaki együttműködni. (Figyelő, 2011. augusztus 4.)

———————-

Több más USA állam után Indianában sem kötelező tantárgy már a kézírás. Nincs megtiltva, de az iskolákra bízzák, hogy tanítják-e vagy nem – olvasom.

Ehelyett sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a gépelésre, illetve arra, hogy a gyerekek ki tudják nyomtatni a digitális szöveget.

A nyilatkozó amerikai illetékesek szerint a mai életben a diákoknak sokkal fontosabb kézségeket kell elsajátítaniuk az iskolákban, mint a kézírás, amelyet a való életben már alig-alig használnak, meg a diákok számára is csak nyűg.

Az érvelésben kétségkívül van ráció, tehenet sem tartunk otthon, mégis van tejünk, de valahogy olyan szomorúan vészjósló ez az egész. Vagy csak én, a kivetkőzött magyartanár érzem így?

Egyre több helyen olvasom, hogy arra számítanak, egy újabb gazdasági válság van kibontakozóban.

Ha optimistán nézem, Magyarországon ebből valószínűleg nem érzünk majd olyan sokat, lévén kis hazánk permanens válságban van minimum 6, maximum 1000 éve. Egy válsággal több vagy kevesebb, mit számít az.

Ha kevésbé optimistán nézem, akkor eszembe jut, hogy egyre többen pedzegetik, hogy Kína sem lesz az a nagy megváltó, mivel növekedésének zömét a belső beruházások adják, azokat meg sokszor ész nélkül hajtották végre helyi pártvezetők, csak hogy mutassák, hogy milyen fasza minden (ismerős?). Így előbb utóbb ott is szivárogni fog a piros lufiból a gáz, ami aztán végképp nem használ majd a világgazdaságnak.

Meg amúgy is. Van egy elhibázott gazdasági modell, egy nem fenntartató életforma, ami láthatóan befulladt: azt erőltethetjük izomból, ami nem fog működni.

Mintha csak egy tengelytöréses motort próbálnánk olajozással megjavítani.

Azért voltam ilyen csendben az utóbbi héten, mert nem voltam itthon.

Itt voltam:

És délután így jöttem haza:

Az első kép kapcsán valószínűleg több mondókám is lesz.

Gaskó István most jelentette be, hogy iszonyúan sztrájkolni fognak a vasutasok.

Nincs ellenemre, mert szinte sose járok vonaton, de azért még kevésbé volna ellenemre, ha először mondjuk kiganéznák a vasúti kocsikat, és az egész MÁV-szolgáltatást feltornáznák az elégséges szintre.

A cég ugyanis olyan képet fest, mintha állandó munkabeszüntetés lenne náluk.

Minden nap akad néhány örömteli pillanat az életben.

Például akkor, amikor újra és újra megkönnyebbülten elkönyvelem, hogy idén nem megyünk ki sátorozni a Savaria Karneválra.

Persze voltak jó pillanatai a négynapos Fő téri kempingeléseknek, de mennyivel egyszerűbb lesz lazán odaténferegni, ha éppen kedvem van, leülni egy szalmabálára, kirendelni egy sört és három lépésnyi távolságról követni az eseményeket. Vagy éppen nem követni.

Próbálkozzon most más felfeszülni a karneváli lokálpatriotizmusra.

Az újjáélesztésről szóló bejelentés keltette kíváncsiságból vagy egy év kihagyás után bejelentkeztem az IWIW-re.

Azt hittem, már csak kiégett ugar az egész, de nem.

Láthatóan még sok aktív tagja van, ami nem is baj, mert – ha csak egy kicsit is utánagondolok -, egy hangyányival több értelme van az Origo cuccát tolni, mint a Facebook-ét. Ha már a közösségnek látszó közösségek felé tendál az internet iránya.

Elolvastam a régi üzeneteimet is, onnan tudtam meg, hogy még tavasszal meghalt az egyik középiskolás osztálytársam. Mellette ültem fizikán, őtőle hallottam először Cseh Tamásról.