Viszket a tenyerem, hogy írjak egy komolyabbat – már amennyire tőlem telik, ugye – Charles Bukowski (1920-1994) Forró vízi zene című novellagyűjteményéről. A fickó az amerikai irodalom egyik mellékútján alkotott, ott, ahol az alkohol, a testiség és az irodalom nem csak papír szintjén adnak egymásnak randevút.

Ha mégsem lesz belőle soha könyvismertető, akkor az nem azért van, mert fenntartásaim lennének Bukowski történeteivel kapcsolatban, hanem mert respektálom az olvasói igényeket, melyek nem kiáltanak a recenzió azonnali megírásáért.

Egy blogban azonban mindent lehet.

Ki lehet például ragadni A felszálló madár című novellát, melyben a főszereplő – tipikus Bukowski-figura – interjút készít az egyik vezető költőnővel.

Előtte az autóban a fotóssal vedelnek kicsit a vodkából, majd elkezdődik a beszélgetés.

A riporter kérdez, a nagy költőnő válaszol, a fotós fotózik.

A riporter közben kiment a klotyóra és „kihugyozza” magából a vodkát, majd felhúzza a sliccét.

Aztán folytatódik a munka.

A költőnő dolgozójának a falát számos díj díszíti.

Aztán vége az interjúnak, a riporter és a fotós beszáll az autóba, integetnek, majd lecsavarják a vodkásüveg kupakját és megisszák a maradékot.

„Végül is jobb, mintha egy autómosóban dolgoznék” – vonja le a következtetést a főhőst.

Nehéz vele nem egyetérteni.