„A következő 15-20 évben nem élhetünk úgy, ahogy eddig” – mondta néhány nappal ezelőtt Európával kapcsolatosan Orbán Viktor.

Kevesen figyeltek fel erre a mondatra, mert valahogy nem szeretünk erről beszélni. Úgy teszünk, mintha lennének nehézségek ugyan, de azok majd megoldódnak valahogy. Lesz mindenhol euró, beérnek a reformok és a lisszaboni stratégia, dúskálunk a jóban, nagyon környezetvédők leszünk, na és persze nem csinálunk mást, csak kommunikálunk. Az olyan trendi.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar miniszterelnök halkan kimondta azt, ami még meglehetősen sok gondot fog nekünk okozni. Tudniillik hogy Európa – ha két lépéssel hátrébb lépünk, akkor látjuk – nagyon beteg.

Most még csak köhécsel, de ha nem csinálunk valami drámai beavatkozást, akkor mindenféle áttételes bajunk lesz.

És sajnos nem sok esély van, hogy lesz itt bármiféle gyógykúra. A beteg ugyanis nem figyel a betegségére, helyette jól érzi magát, piálni jár és bagózik. Élvezi az életet. Amíg lehet.

Gondoljatok csak bele.

A demográfiáról most nem kívánok sírdogálni, mert azon kívül is akad még sötét felhő rogyásig.

Például az, hogy az utóbbi két évtizedben felnőtt egy generáció, amely – nem saját hibájából, hanem mert vagy más példát látott, vagy mert nem engedték oda a gyalupadhoz- egyszerűen nem tanult meg valójában és igaziból dolgozni.

(Ezen a ponton akaratlanul is visszaemlékszem – minden különösebb nosztalgia nélkül – hogy tinikoromban hogyan pakoltam cementet platós IFÁ-ról.)

Szóval érdekes lesz, amikor – az elkövetkezendő 15-20 években – a fiataloknak újra fel kell majd húzniuk a melósruhát.

És ez csak egyetlen apróság. Nem is a legfontosabb.