Magyarország mindig is jó volt abban, hogy gazdasági racionalitás helyett lázálmokat kergessen, a kifogásokat keressen, másra mutogasson, össze-vissza hablatyoljon, a munkaruha helyett – kinőtt, korpásnyakú, jersey-tapintású – ünneplőt húzzon, hogy aztán az ünneplés helyett, mert nincs nagyon mit, szart meregessen benne.

Szóval ebből a szempontból teljesen áramvonalas javaslattal állok elő. Szombathelynek meg kellene pályáznia egy téli olimpiát. Az infrastruktúra egy része, a síugró kissánc már adott (más funkciójáról nem tudok), a pályázat, az előkészületek és a munkálatok megvalósíthatók az első bekezdésben vázolt iránymutatás alapján.

„Magyarország helyzete sokkal jobb, mint amit az ország lakossága érez” – jött a mai hír, melyet Tabajdi Csaba MSZP európai parlamenti delegációjának vezetője szolgáltatott.

Teljesen véletlen, hogy erről az egykori nagyatádi katonaévem ugrik be, mely alatt Gergely hadnagy egy hétig azt üvöltötte a mínusz húsz fokos Bakony-fennsíkon, hogy „a katona nem fázik, csak úgy érzi”.

Még mindig a Spiró-könyvet (Jégmadár) nyüvöm, kellett hozzá 500 oldal, de kezd tetszeni. De nem ezért írok, illetve csak részben.

Ebben a könyven van, hogy a jövőben majd úgy nevezik korunkat, hogy „Az elsötétedés kora.”

A kifejezés nyilván szellemi értelemben használatos, és összecseng saját személyes tapasztalatommal és elméletemmel is.

A siklósi dzsámi feladvány kapásbóli teljesítése (okosak, műveltek, szépek vagytok vagytok, no) adta az ötletet, hogy mi lenne, ha indítanánk itt a blogon, a Facebook.-on vagy akárhol egy olyan mozgalmat (nyilván véznát, gyengécskét, vékony hangút), aminek valami olyan lenne a neve, hogy „Tegyél az elsötétedés ellen!”.

Nem csinálnánk mást, mint beszámolnánk arról, hogy mit olvastunk, láttunk, hallottunk, beszélgettünk az ügyben, hogy a gyertya minél később aludjon ki. És erre biztatnánk minél
több embert.

Hallgatom reggel idefele az autóban az osztrák FM4 rádió reggeli műsorát, melyben a műsorvezető férfi és a betelefonáló, kellemes hangú, intelligensnek tűnő hölgy azon töpreng vidáman, hogy vajon mennyire jó hely Ausztria. Megállapítják, hogy ennek a kérdésnek az eldöntése ezen a reggeli órán főleg azon múlik, hogy ki hány kávét ivott már. De azért érződik a beszélgetésen, és a férfi ki is mondja: Ausztriában összességében jól mennek a dolgok. A nő viccelődik ezen, de nem mond ellent. Ennyiben maradnak.

Én eközben nagy ívben kerülök egy családot, akik biciklivel tartanak valahova, feltehetően dolgozni és iskolába a szakadó hóesésben. Elől az apa, mögötte a két gyerek teker, kopottas ruhákban, kopottas bicikliken.

Szépen lassan megy fel bennem a vérnyomás. Mert én bizony, már engedtessék meg, Ausztriához viszonyítok, és nem Ukrajnához, mondjuk.

És ebből a szemszögből kedveseim, az csak egy dolog, a BKV-huszárok, asszisztenseik, barátaik és üzlettársaik ellopják tőlem azt a pénzt, amivel mondjuk Firenzébe utaznék képeket nézegetni, súlyosabb, hogy ellopják ettől a szerencsétlen családtól a buszbérletet, az új biciklit, az új ruhákat, meg úgy egyáltalán: az emberi életet. Amelyről olyan jól elcsevegnek az osztrákok a kávé fölött.

És minderre ne tessék azt mondani hogy populizmus. Illetve lehet mondani, de előtte kéretik visszatenni a pénzt és ellopott buszbérleteket a közös kasszába.

Köszöntem.

Szerintetek ez hol van?

Könnyítésül annyit segítek, hogy nem Szombathelyen, és kivételesen nem kell megnevezni az utcát sem.

Oké, egy metrót nem tudunk két évtized alatt felépíteni, a buszok a múzeumba valók, a cég pedig a korrupciós pénzek egyik kedves, jól kitaposott újraosztási központja.

De ne legyünk igazságtalanok, van, amiben a BKV Európa élvonalában van. Ez pedig a jegyár. A HVG gyűjtése egyrészt azt mutatja, hogy Budapest lazán maga mögé utasítja olyan csóringer városokat, mint Róma, Amszterdam vagy Madrid, másrészt azt, hogy mekkora mulya nép a magyar.

Tömegközlekedés árai európai nagyvárosokban:

A mai, tökéletes reggelelem már tegnap este kezdődött. Kellemesen elfáradva a nap eseményitől először a megszokott hetilap külpolitikai írásait olvastam el, majd következett az Operakalauz és néhány oldal szépirodalom. Szinte észrevétlenül csúsztam át az álmomba.

Frissen, üdén ébredtem. Aztán egy hatalmas, erős kávé, forró kávé, amit nőm tett elém a nappali közepén levő kisasztalra. Lassan, élvezettel kortyoltam. A zuhany alatt már arra gondoltam, hogy milyen jó lenne már most a szerkesztőségben lenni, hogy nekiállhassak mindannak, ami a fejemben van, és ami azonnali megvalósulásra vár.

Napsütésben kerekeztem át a belváros túlsó végébe, a levegő hideg volt, de az elsuhanó fák között már ott volt a tavasz ígérete.

Mivel elsőként értem az irodában, örömmel állapítottam meg, hogy nem felejtettem el elhozni a kulcsokat, minden klappol, ami újabb lökést adott az agyműködésnemnek. Kicsit kiléptem a világból, gyorsan mozgó montázsként követték egymást fejemben a képek és gondolatok.

Egyszer csak – némi meglepetéssel – azt vettem észre, hogy ott állok a második emeleti ajtó előtt, hónom alatt a biciklimmel.

Ez a mai munkanapom mellékterméke. Hogy ne vesszen teljesen kárba, javaslom például, hogy legyen Magyarország címere.

Szerintem kifejező.