Hónap szerinti archívum: december 2010


Más idõk járnak 1

Matthew Boyden Az Opera kézikönyve című – nem mellesleg remek – könyvében azt olvasom, hogy Debusssy Pelléas és Mélisande operájának 1902-es párizsi bemutatóját a – magyar választási kampányt idéző hasonló – hatalmas sajtópolémia, személyes konfliktusok, botrányok, sőt kávéházi verekedés előzte meg.

Más szóval: akkor még volt értelme operát írni.

Hogy a magyar választásoknak mekkora értelme van, az szerintem úgy fél év múlva derül ki.


Kereskedelmi tévék híradói 9

A héten két alkalommal is volt szerencsém figyelemmel követni a Tv2 esti híradóját. Gyakorlatilag bűnügyi krónikából és némi plötyplöty anyagból állt mindkettő.

Értem én, hogy miért: gondolom ezt érdemes gyártani. Nézettséget hoz, közben viszonylag olcsón kihozható.

Csak közben az jutott eszembe, hogy ezeknek az adóknak a törvény szerint hírműsorokat kell gyártania.

Nincs energiám utánanézni a pontos jogi háttérnek, de talán érdekes kérdés lehet, hogy ezek a „híradók” hírműsoroknak számítanak-e egyáltalán.

Ha igen, akkor el van cseszve a szabályozás, viszont még korlátlan lehetőségek lehetnek a kiadáscsökkentés területén. Például YouTube videókat lehetne bejátszani, hírt csinálni a házi sztárok történéseiről (Claudia tegnap megtankolt) stb.


F*szbook

Ha a magyar nyelv tükrözi a magyar nép észjárását, és hát miért ne tükrözné, akkor még nincs minden veszve. Van még itt tartalék humor, kreativitás, lényeglátás, miegymás.

Csak két, az interneten fellelt szójátékra szeretném felhívni a figyelmeteket. Az egyiket tegnap láttam, a másikat korábban.

Facebook = Faszbook
Lehet Más a Politika = Lehet Máz a Politika


Lemondtam a HVG-t 1

Tegnap mondtam ki a végső szót. Másfél évtizedes előfizetés után nem leszek többé rendszeres HVG-olvasó.

Kicsit volt bennem sajnálat, mert mégiscsak együtt voltunk jóban és rosszban, mondhatni, a szemem az újsággal együtt kopott meg az olvasólámpa fényénél. A külpolitikai és tudományos-kulturális rovat ráadásul még most is jó.

Csak a gazdaságon és a politikán húzom fel olykor magam, de leginkább érdektelenül átlapozom ezeket az írásokat. Mert kiszámíthatóak, fantáziátlanok és mögülük minduntalan kikandikál egy bepállott, liberálisnak álcázott, de valójában szemellenzős és a leszerepelt közelmúltba görcsösen kapaszkodó szemlélet. Brrr.

Olyasmire gondolok, mint az eheti vezércikk a körvonalazódó új médiarendszerről. Hogy pontosan milyen lesz az új rendszer, azt nem nagyon lehet tudni, a gyakorlati működését meg végképpen nem, de a cikk írója (Jakus Ibolya) meg van győződve, hogy nem lesz olcsóbb, sem hatékonyabb, ellenben veszélyezteti a sajtószabadságot.

Még az sem lehetetlen, hogy a cikk írójának bejön a jóslata (pontosabban a tényként kezelt kijelentései), de azt magabiztosan leírni, hogy a Petőfi Rádión azért nem lehet több beszéd, mert „ a hallgató vagy zenét vagy beszédet akar hallgatni, a harmadik út járhatatlan”, nos, ez egy kicsit légpisztoly pufogtatásnak hangzik.

Tekintettel arra, hogy az összes sikeres helyi rádió ezt csinálja. Ha meg igazán minőségi közszolgálati példa kell, akkor – mielőtt leírnánk ilyen hülyeséget – tessék áttekerni az osztrák FM4-re, és megfigyelni a zene és a beszélgetések arányát és színvonalát.

Szóval cseppet sem bántam meg, hogy váltottam. Egy másik hetilapra. Még egy dobást adok a nyomtatott sajtónak.


Telemarketing 2

Péntek este háromnegyed nyolckor, a héten először, végre melegítőben és papucsban vagyok itthon. Ritka pillanat, élvezem.

Csörög a telefon. Öcsémre gyanakszom, már egy hete nem beszéltem vele, de helyette egy női hang és néhány betanult mondat közli, hogy meghív engem egy pihentető hévízi hétvégére.

Mondom, hogy ne is mondja tovább, nem élek a lehetőséggel.

Erre lecsapja a telefont. Még ő van megsértődve.


Wikileaks, James Bond és az Égető bizonyíték 2

Az túlzás, hogy túlságosan beleástam volna magam a Wikileaks-ügybe, már csak azért se, mert minél többet olvasok róla, annál zavarosabbnak tűnik az egész.

Annyit például megtanultam, hogy bármily homályos politikai jelenség esetén először célszerű feltenni az alapvető kérdést: Kinek az érdeke?

A gond az, hogy a Wikileaks esetében kapásból lehetne vagy öt logikus választ adni a kérdésre, és akkor még számításba sem vettem a romantikus forradalmár teóriákat.

Összességében hatalmas katyvasznak tűnik a sztori, ráadásul – cáfoljatok meg, ha nem így lenne – én még nem olvastam semmi olyan kiszivárgott cuccot, aminek tényleg valódi hírértéke lenne.

Akkor meg tényleg mi a túró ez?

Mintha csak az Égető bizonyíték című filmet néznénk:

Amíg gondolkodtok rajta (haha), nézzetek meg néhány fotót, hogy milyen James Bond-körülmények között tartják a Wikileaks-szervereket.

A hely Stockholmban van, egy hegy alatti, atombiztos bunkerben. 6000 szerver duruzsol itt, kettő a Wikileaks-é.

További képek.


Csak szépen sorban 1

Nem hiszek a férfi és női toposzokban, de abban lehet valami, hogy a férfi és a női agy nem egyformán működik.

Amíg a női láthatóan könnyen megbirkózik a multitasking üzemmóddal, addig én szeretek egyszerre egy dologra koncentrálni.

Ha több párhuzamos feladatom van, akkor – és ezt a környezetemben levők tanúsíthatják – néha figyelemre méltó mellékhatásokat tudok produkálni.

A legviccesebb példákat nem sorolom fel (büszkeség meg minden), most elég legyen annyi, hogy két órával ezelőtt gyalog indultam el a város közepesen távoli egy pontjára, de gondolataim lekötöttek, így arra már nem volt kapacitás, hogy feldolgozzam, meddig jutottam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy jó pár száz méterrel túllőttem a célom, és Mászáros fagylaltozó előtt bóklászom.

Szembefordultam a széllel, elhessegettem a felesleges gondolatokat, és immár magabiztosan odaértem, ahova eredetileg készültem.


Mit szeretek az IWIW-ben?

Az IWIW-ben (emlékszik még valaki rá?) az a legjobb, amikor egy tök ismeretlen (vagy annak tűnő hölgy) meghív az Olcsó receptek klubjába.

Történetesen most éppen erről kaptam értesítést.

A Facebook-on még nem tudom mi a legjobb, de majd még kitalálom.

Egy-két tippem már lenne.


Egyedül

May Sharton, amerikai író, költő és efféle egy esszéjében az egyedüllét pozitív hozadékai mellett teszi le a garast.

Többek között azzal érvel, hogy amint más emberek társaságában vagyunk, másként halljuk a zenét, másként gondolkodunk, másként érzünk. Mintegy megduplázzuk felfogásunkat, alkalmazkodunk, figyelembe véve a körülöttünk levőket.

Ha viszont egyedül vagyunk, akkor saját magunkkal találkozunk.

Hogy ezzel a találkozással tudunk-e kezdeni valamit, az más kérdés. Az írónő láthatóan élvezi, sokan viszont nagyon nem.

Én meg azt gondolom, hogy napi egy-két óra egyedüllét munkára, olvasásra éppen elég és kell, a többi időt viszont kellemes és kívánatos megosztani néhány emberrel.

És ha visszagondolok, ez mindig is így volt az életemben, és azt hiszem, így is marad.

Egy film, egy folyópart vagy egy kávézó lehetőségei hamarabb kimerülnek, ha egyedül ülök ott.

De azért Sharton beletette a fülembe a bogarat. Így jár, aki magában olvas.