Tegnap mondtam ki a végső szót. Másfél évtizedes előfizetés után nem leszek többé rendszeres HVG-olvasó.

Kicsit volt bennem sajnálat, mert mégiscsak együtt voltunk jóban és rosszban, mondhatni, a szemem az újsággal együtt kopott meg az olvasólámpa fényénél. A külpolitikai és tudományos-kulturális rovat ráadásul még most is jó.

Csak a gazdaságon és a politikán húzom fel olykor magam, de leginkább érdektelenül átlapozom ezeket az írásokat. Mert kiszámíthatóak, fantáziátlanok és mögülük minduntalan kikandikál egy bepállott, liberálisnak álcázott, de valójában szemellenzős és a leszerepelt közelmúltba görcsösen kapaszkodó szemlélet. Brrr.

Olyasmire gondolok, mint az eheti vezércikk a körvonalazódó új médiarendszerről. Hogy pontosan milyen lesz az új rendszer, azt nem nagyon lehet tudni, a gyakorlati működését meg végképpen nem, de a cikk írója (Jakus Ibolya) meg van győződve, hogy nem lesz olcsóbb, sem hatékonyabb, ellenben veszélyezteti a sajtószabadságot.

Még az sem lehetetlen, hogy a cikk írójának bejön a jóslata (pontosabban a tényként kezelt kijelentései), de azt magabiztosan leírni, hogy a Petőfi Rádión azért nem lehet több beszéd, mert „ a hallgató vagy zenét vagy beszédet akar hallgatni, a harmadik út járhatatlan”, nos, ez egy kicsit légpisztoly pufogtatásnak hangzik.

Tekintettel arra, hogy az összes sikeres helyi rádió ezt csinálja. Ha meg igazán minőségi közszolgálati példa kell, akkor – mielőtt leírnánk ilyen hülyeséget – tessék áttekerni az osztrák FM4-re, és megfigyelni a zene és a beszélgetések arányát és színvonalát.

Szóval cseppet sem bántam meg, hogy váltottam. Egy másik hetilapra. Még egy dobást adok a nyomtatott sajtónak.

Péntek este háromnegyed nyolckor, a héten először, végre melegítőben és papucsban vagyok itthon. Ritka pillanat, élvezem.

Csörög a telefon. Öcsémre gyanakszom, már egy hete nem beszéltem vele, de helyette egy női hang és néhány betanult mondat közli, hogy meghív engem egy pihentető hévízi hétvégére.

Mondom, hogy ne is mondja tovább, nem élek a lehetőséggel.

Erre lecsapja a telefont. Még ő van megsértődve.

Az túlzás, hogy túlságosan beleástam volna magam a Wikileaks-ügybe, már csak azért se, mert minél többet olvasok róla, annál zavarosabbnak tűnik az egész.

Annyit például megtanultam, hogy bármily homályos politikai jelenség esetén először célszerű feltenni az alapvető kérdést: Kinek az érdeke?

A gond az, hogy a Wikileaks esetében kapásból lehetne vagy öt logikus választ adni a kérdésre, és akkor még számításba sem vettem a romantikus forradalmár teóriákat.

Összességében hatalmas katyvasznak tűnik a sztori, ráadásul – cáfoljatok meg, ha nem így lenne – én még nem olvastam semmi olyan kiszivárgott cuccot, aminek tényleg valódi hírértéke lenne.

Akkor meg tényleg mi a túró ez?

Mintha csak az Égető bizonyíték című filmet néznénk:

Amíg gondolkodtok rajta (haha), nézzetek meg néhány fotót, hogy milyen James Bond-körülmények között tartják a Wikileaks-szervereket.

A hely Stockholmban van, egy hegy alatti, atombiztos bunkerben. 6000 szerver duruzsol itt, kettő a Wikileaks-é.

További képek.