Hiába okoz napi szinten megannyi tragédiát, az idő nem egy tipikus bulvártéma. Kisiklik a kezeink közül. Így aztán nem nagyon beszélünk róla. Mennyivel egyszerűbb kérdés, hogy „Ki esett ki tegnap a Megasztárból?”, mint az, hogy te hogy méred az idő múlását.
Ez utóbbi válaszhoz ráadásul kicsit ott kell hagyni a billentyűzetet, le kell tenni a távirányítót. Gondolkodni kell rajta. Mindenképpen macera.
És nem is éppen kellemes művelet.
Nekem például hetek óta az jár a fejemben, hogy egyre hosszabb mércével mérem az óra ketyegését.
Gyermekkoromban a napok látszottak az alapegységnek. Minden nap más volt, izgalmakkal, kihívásokkal és eseményekkel teli, tanév elején, szeptemberben már a karácsonyi szünet lehetősége is bizonytalanság és a beláthatatlan messzeség ködébe veszett.
Aztán sokáig a hét volt az az időszakasz, melyben érzékelni lehetett az idő múlását. Egy hét, két hét, három hét, hétfők, keddek és hétvégék sorakoztak és futottak el egymás után, olyan gyorsan, mint korábban a napok.
Most eljutottam oda, hogy hónapokban számolok. A napok olyan gyorsan peregnek, mintha a lámpát kapcsolgatnám le és fel, és a hetek is egyre inkább összefolynak. A hónapok még megvannak, könyvelőhöz kell menni, számlákat kell befizetni, intézmények havi programjait kell beszerkeszteni. A hónap még kontrollálható.
De vannak pillanatok, melyek azt vetítik előre, küszöbön állnak az évek.
Hogy utánuk mi jön, nem tudom.
