Több olyan emberrel is beszéltem a napokban, akik korábban az úgynevezett középosztályhoz, vagy inkább a felsőközéphez tartoztak, ám már napi gondokkal küszködnek. Ez főleg azok szájából hangzik kissé bizarrul és félelmetesen, akik néhány évvel ezelőtt még vígan járták a világot, gyermekeiket külföldön taníttatták és hetente többször betértek egy-egy jobb helyi étterembe.

Nem kétséges, hogy a gyászosnál is gyászosabb teljesítményű kormánypolitika és a világgazdasági válság mindennapjainkba való megérkezéséről van szó. Ahogy látom, az állami szférát eddig még viszonylag elkerülte a nyavalya, ami egyrészt teljesen érthetetlen, másrészt teljesen érthető: senki nem vágja maga alatt a fát, abban reménykedve, hogy nem rohad ki alóla. Pedig jó eséllyel igen.

A kincstári optimizmus szerint jövő ilyenkor már zakatol a magyar gazdaság, mondjuk + 1 GDP növekedéssel. Igazi pannon puma lesz megint. Csak azt nem értem, hogy mi a túróból lenne jobb, mint most, ha összességében nem változik semmi: 10 millió emberből kb. 1 millió adózik, az értéket előállító munkát szénné adóztatják, a jóléti rendszer finanszírozhatatlan, termelés szinte semmi, a felsőoktatás minősége a bányászbéka segge alatt, a drága nép egyre jobban elhülyül, a politikusok és a slepp egyre gátlástalanabbul nyúlja a lét. És ami a legbeszédesebb: semmi, de semmi elképzelés nincs arról, hogy akkor most merrefelé kellene elindulni. (Az áfaemelés meglehetősen gyenge képzelőerőre utal.)

Tényleg nem értem, hogy mitől lenne jobb itt bármi. Többek között – de nemcsak ezért – nehéz reagálni a poszt elején emlegetett zavarba ejtő utcai beszélgetésekre, még akkor is, ha tudom, nagyobb vesztesek is vannak, és főleg lesznek.