Ha nyár van, 35 fok, a belváros utcáin tolja vissza a hőt az aszfalt, egészen meg tudom érteni a görögöket, akik, ahelyett hogy gazdaságot építenének, pénzt gyűjtenének és profitot számolnának, inkább leülnek a tornácra, hörpölik a hűvös bort, mellette lassú pillantásokkal szemlélik a körülöttük levő világot. Csak úgy önmaga kedvéért.

Mert a nyári, lassú nézegetés meghozza a gyümölcsét. Ilyenkor az ember például észreveszi, hogy a Kossuth utca végében, a városházánál, ahol hosszú évek óta naponta többször is elrobog, emléktábla áll Kossuth Lajosnak.

Nyáron van idő és kedv megállni, elolvasni a hosszú feliratot, hogy vajon Kossuthnak mi köze volt Szombathelyhez. A táblából az derül ki, hogy valószínűleg semmi. Nem egy tragédia. A tábla elfér, Kossuth Lajost, ezt a bajkeverő, könnyen beazonosítható alakot meg szeretjük. Hiteles figura volt, kevés ilyen van a magyar történelemben, a jelenről meg nem is beszélve.

És ha már jelen, nyár és hőség, van idő eltűnődni azon a totál értelmetlen, minden racionalitást és történelmiséget mellőző kérdésen is, hogy mit csinálna most Kossuth Lajos.

Képes lenne-e megmozgatni ezt a masszát? Meghallgatná-e egyáltalán valaki? Vagy egyszerűen csak legyintene és kihúzna Amerikába vagy a strandra?

Üljünk ki a tornácra és tűnődjünk el rajta. Annyira haszontalan tevékenység és annyira ellentmond az elvárásoknak, hogy akár meg is tehetjük.